Az a pillanat...

Az a pillanat
Eltûnt,
Elszaladt,
Nyoma sem maradt.

Már csak egy halvány emlék
mérgezi szívemet, agyamat.

Te segítettél

Mikor részegen,
vagy marihuánától bágyadtan
hevertem a kövön,
József Attila
te segítettél át!
Láttam fejed lebukni a sínek közt
sötét volt
és sûrû füst szállt
s a vonat
közömbösen szaladt végig
ernyedt testeden.

Aztán felálltál és
különös mosollyal arcodon
elrepültél.
Egy ugrás a fellegekig,
mégegy a Napig,
majd végképp eltûntél
nem hagyva szememnek mást,
csak a füstcsomók sivár,
együgyû formáit.

Sírkeresztemre

Végetért az élet
és észretért a lélek s
most nézhetem
a végére mi maradt
Nekem!

Hazatérve

Hallgasd, csak hallgasd!
ma is üvölt a sötét és zakatol a csend
ma is egész nap zenél a fájdalom
ma is újraszülettek az élettákolmány
termeszhangya hangulatai
síró mosolyok, az arcunk fényes még és nézd
a szemünk is csillog,
de mintha az a pár vörös ér hátralévõ
napjaink mutatná
vonatzaj, hátsóudvari látomás, a tér összes
irányából sereglõ szellembandériumok
éles sivítása
Lépj le te is! Tûnj el, míg nem késõ!
A sikoly ! ugye hallottad, ugye hallod nap mint nap,
ugye te is sikoltasz és elásod magad
minden éjszaka az ormótlan örömök
földjébe, hogy reggel valahol máshol
bukkanhass elõ

A fájdalom! ugye érzed, még ott rezeg a csontjaid
közt, szétárad a húsodban és szétszaggatja
kábult agyadat, hogy
ne jöhess világra többé

A félelem! ugye érzed, ahogy kúszik szét gyomrodból
húsbörtönöd celláit megtöltve,
aztán síró zenére szûkölve táncol
széttaposva a józanság apró részeit
fejedben

Járd ma is az utcát,
feküdj ma is a hideg kövön hajnalig, félve és okádva
és nézve a vad csillag-derbit és kapaszkodj
egy fûcsomóba
Köpj ma is a folyóba és nézd, hogy úszik lassan el
Aztán menj haza ma is, ha tudsz

Hazatérve ma is csak ágyamba zuhantam
Hazatérve ma is csak gyûrtem vissza a hányást
kiszáradt torkomban
Hazatérve ma is elûztem szajha álmaim, Bronx álmaim,
hipertér álmaim, élet álmaim és
nem vártam már az apokalipszist sem
Hazatérve ma is csak agyam téptem és marihuána-vágy
virág nõtt belõlem
Hazatérve ma is csak agyonvertem agyamban a
vulgáris vágy vagina villanását és hagytam
had bújjon elõ ezredszer ma is
tépett mély lelkembõl az utolsó,
elveszni tûnõ sóhaj...

Leteperve

Végtelen lelkem tesz emberré,
és félelmem.
E rettegés, mely elemészt.
Még létezem, de életem véges...
és te sem temetheted el
Testemet!
Tetemem mellett hever szellemem
Leteperve!

Ma is...

1.

... és elindultak ma is.
Elindultak, mert menni kell
a nap felé egyfolytában,
és várni a menyország-megtalálást,
és nézni a folyón átevickélõ tömeget;
fekete és üvölt

üvölt, mert a végsõ
megvilágosodás várat magára
és az idõ fájdalmas sokkjai
meg az éjszaka kutyái belemarnak
és kiharapják agyát és szívét
és visszaküldik a teremtõnek

visszaküldik a teremtõnek,
hogy a gyereklét-küszöbrõl újra
belezuhanhasson önnön régelrendezett
életszobájába - falak mindenütt
és így ébredjen fel benne az akarat

ébredjen fel benne az akarat,
mert a lélek végtelen és testetlen
és mégis elpusztul majd,
mint szappanbuborék pattan szét,
és keresse a szabadságot, mind keressék...

2.

én is kutattam, mi a szabadság.
Elloptam az éjszakát, és
rohantam vele végig a kihalt
hajnali utcákon
földhöz vágtam az idõt
és széttört szilánkjait elszórtam
a kocsma kövén
kiharaptam egy darabot a homályból
aztán bájologtam az
útszéli fákkal
tüzet gyújtottam, és
beledobva hamuvá égettem
a gondolataimat
hanyattfekve hallgattam
a felkelõ nap sikolyait
megmártóztam az üresség
langy tengerében
lemosva magamról a hétköznapok sminkjét
aztán egy bokor alá bújtam
és átaludtam a nappalt
és nem álmodtam semmit...

Magzat

Bárcsak láthatnám
leendõ anyám arcát,
szemében megbúvó könnyeket,
ahogy terhével kínlódva rója útjait,
míg én a szíve alatt várom
a születést és halált

Bárcsak láthatnám
majdan városom utcáit,
a szikár falakat, a lámpák karóit
ahogy róluk a fény halványan vág utat
magának az éjszaka
szendergõ csendjében

Bárcsak láthatnám
bátyáimat
ahogy kérgesedik tenyerükön a bõr
és duzzadó ágyékuk kényszerétõl hajtva
mennek elõre, mindig elõre
hogy majd töpörödött vénekként
meséljék megtalálni vélt álmaik

és bárcsak láthatnám
koporsómat,
mielõtt a föld nyelné el feneketlen
gyomrába mindennel, ami én voltam

és bárcsak láthatnám
a többieket, ahogy térden állva
mormolják imáikat,
és mindhiába várják a bizonyosságot...