Kedves olvasó!

 Mielőtt nekiállna a megszólításban álló tevékenységet végezni, szeretnék valamit nyomatékosan leszögezni: ez nem mese. Ez egy igaz történet, egy kis növény rövid életének őszinte bemutatása. Mentes minden célzatosságtól, ezért ne is keressen benne rejtett bölcsességeket. Nem valamilyen magasztos eszméről írok. Csak egy történetet mondok el. Ennyi. Vágjunk is bele mindjárt a közepébe! Tehát egy nap kihajtott egy kis virág.

Rendes esetben ez nem olyan különleges esemény, hogy novellával kelljen megemlékezni róla. Ámbár ki tudja? Ha újságokat lehet megtölteni robbantásokról, rablógyilkosságokról, terrortámadásokról, atomkísérletekről, parlamenti ülésszakról vagy tőzsdei árfolyamokról szóló hírekkel, miért ne szentelhetnénk egyszer pár sort egy ilyen kedvesebb és főképp ártalmatlanabb témának is?

De persze mint azt már korábban sejttettem, itt azért nem rendes esetről van szó. Legalábbis véleményem szerint semmiképpen sem tekinthető szokványos dolognak, hogy egy nagyváros központjában a betonjárda közepén egyetlen éjszaka alatt előbújjon, felnövekedjen és szirmot bontson egy kis virág. Márpedig ez történt. Jó, ha nem hiszi el, ne olvassa tovább, senki nem fogja kényszeríteni rá. De megjegyzést ne tegyen!

Ez a történet igenis valóságos, csakúgy, mint Jockey Ewing vagy Dr Xy a Vészhelyzetből. Sőt! Szóval ott tartottam, mielőtt félbe szakított, hogy egy reggel az aszfaltba ágyazódva ott virított egy kis növény a város főterén. A történet szempontjából teljesen mellékes, melyik városban. Persze az embereket alaposan megdöbbentette a látvány. Hajnalban ugyan sokan még megállás nélkül siettek el mellette, annyira valószínűtlen volt, hogy a korán kelőknek fel sem tűnt, az is lehet, hogy valami új reklámtrükknek vélték. Később viszont már egyre többen álltak meg a fantasztikus látvány előtt. Persze a csodának villámgyorsan híre ment, a város minden részéből tódultak az emberek a központba, hogy lássák a kis virágot.

 Ki azért, mert szentimentális alkatként valóban vonzotta, ki azért, mert vitte az emberek mániákus szenzációéhsége. Hamar aktivizálta magát a városgondnokság is. Azok az illetékesek, akik az elmúlt három évben egyetlen szál virág vagy fa ültetését nem tették meg, akik egy árva négyzetméter befüvesítését nem tudták - nem akarták - keresztül vinni, most hirtelen rendkívüli érdeklődést tanúsitottak a váratlan tünemény iránt. Tudja, ahogy az mindig minden területen lenni szokott: ha már a hétköznapokon nem teszünk az égvilágon semmit azért, hogy valami szebb, jobb lehessen, az ilyen kirívó, reflektorfénybe kerülőesetek pont kapóra jönnek, hogy kimutathassuk jó szándékunkat.

Mindenekelőtt a virágot meg kellett óvni a vandál kezektől. A polgárőrség magára vállalta a nemes feladatot, lelkes önkéntesek éjjel-nappal őrizték a város új csodáját, melyet ideiglenesen egy madzaggal is körbekerítettek. Ugyanakkor nagy fejtörést okozott a virág öntözése. Mit locsoljanak, az aszfaltot?! Nem fogták fel, hogy ehhez a növényhez nekik semmi közük. Ahogy kinőtt a semmiből, ugyanúgy táplálkozni is tudhat belőle, ha pedig nem tud, hiába minden igyekezet, úgyis elpusztul. Persze az emberek sosem képesek belenyugodni abba, hogy valami nélkülük, tőlük függetlenül történik, így azért a napi két locsoló vizet előírásszerűen odaborították a járdára. A város vezetősége üzletet is szimatolt a dologban.

Országos hírverést csaptak, hogy mindenhonnan odacsábítsák az érdeklődőket, fellendítve ezáltal a helyi turizmust. Nem is kellett csalatkozniuk, néhány hét alatt több tízezren zarándokoltak el megtekinteni a különleges virágot. Aztán a virág népszerűsége kezdett megkopni. Ha közhelyesen akarok fogalmazni, minden csoda három napig tart. Ez esetben azért egy kicsit tovább tartott, ám előbb utóbb el kellett múlnia. Kezdett a növényke nyűggé válni. Aki akarta, már látta. Már egyre inkább csak bosszúságot okozott: kerülgetni kellett, mindig lefoglalt egy polgárőrt, akire az utcákon is szükség lett volna. Már nem fantasztikus volt, hanem megszokott és zavaró.

A polgármester korrupciós botránya, a tőzsdei árindex zuhanása és az új adótábla bevezetése izgalmasabb téma volt a népnek. Közben persze maga a virág is megváltozott. Kezdeti viruló szépsége megkopott, a város szennye lerakódott rá, üde piros színe kifakult, elszürkült. Kihajtott, de élni nem tudott. Hamarosan elpusztult... Hogy hogyan? Sajnos ezt nem tudom pontosan. Egy reggel már nem volt benne élet. Miként fejezzem be hát a történetet? Tragikusan? Komikussá formáljam? Csempésszek bele valami pozitív végkicsengést? Nem igazán tudom eldönteni, én nem vagyok író, ami megtörtént, el tudom mondani, ha viszont mesélni kell, már tanácstalan vagyok. Inkább Önre bízom, melyik befejezést választja.