"Hogyan lehetséges, hogy az amit az okos ember kimond, sokkal ostobább, mint ami benne marad?"-kérdezte Dosztojevszkij A kamasz című művében egykor. A kérdés jó, érdemes lenne megvitatni. Persze nincs kivel vitáznom, úgyhogy monológ lesz.

 Legfeljebb néha ellentmondok majd magamnak. Nálam ez úgysem nagy kunszt, tudniillik finoman fogalmazva is súlyos ellentmondásokkal terhelt személyiség vagyok, de ha egyszerűbben és őszintébben akar valaki jellemezni, skizofrénnek fog nevezni. Ez egyébként abszolút nem zavar, legtöbbször magam is tisztában vagyok vele. Csak néha tör rám az épelméjűség vágya, ez persze mindössze elmém futó kalandja a normális gondolkodás közönségességével, igazándiból sohasem vágyok erre az egysíkúságra. Szóval Dosztojevszkijjel kezdem, visszakanyarodnék hozzá, pontosabban

A kamaszhoz. Ez a Dolgorukij valahogy közel áll hozzám. Talán mert többé-kevésbé egy idősek vagyunk. Bár egy kicsit irigylem azért, hogy ő örökké ilyen fiatal marad. Ha valakinek még kétszáz esztendő múltán is eszébe jutna kedvenc orosz íróm regényét fellapozni, Arkagyíj Makarovics Dolgorukij akkor is

A kamasz lesz- én meg ugyan hol leszek már akkor? Pedig én most szeretem a koromat. Mit tudom én miért? Jó tizenkilenc évesnek lenni, és ezt az érzést nem az okság szüli. Mint ahogy minden látszat ellenére az égvilágon semmi sem közelíthető meg logikai úton. Mégis örökké ezzel próbálkozunk, ezért jutunk annyiszor téves következtetésekre. Viszont megint elkalandoztam, valójában az idézett mondatról szeretnék írni. Csak nehéz ehhez hozzákezdeni, hiszen pillanatnyilag halvány fogalmam sincs róla, hogy elemezgetésemmel hova fogok kilyukadni. Talán azzal indíthatnék, miért is fogott meg engem ez a mondat ? A helyzet az, hogy megállapításának igazságát már saját magamon kellett tapasztalnom. Hogy ez mit jelent ?

Mindenekelőtt azt, hogy Dosztojevszkij kategorizálását alapul véve én is okos embernek vallhatom magam. Ez persze büszkeséggel is eltölthetne, ha nem merülne fel bennem mindjárt a második kérdés, miszerint egyáltalán ki az okos ember, vagy ha úgy tetszik, mitől lesz az ember okos. Evidens válasz lehetne: mérjük le a bevált vegytiszta módszerrel az intelligenciahányadost. Ezután csak egy kedvelt emberi módszerrel élve kategorizálnunk kell: meghúzunk egy sávot egy önkényesen választott értéknél, felette lesznek az okos emberek, alatta a nihil. Csakhogy érzésem szerint ez a módszer sántít. Ennyire semmi sem egyszerű. Akkor tekintsük okos embereknek azokat, akik képesek absztrakt gondolkodásra, a mindennapi élet közönségességén való átlépésre.

Ők a többséghez viszonyítva magasabb rendű gondolkodást képviselnek, ők azok, akik az életet mélységeiben vizsgálják. Csak hát az élet mélységei végtelenek, így kétségbeesett kutatásuk reménytelen szélmalomharc. Akkor pedig sokkal okosabb az, aki nem foglalkozik az elvonatkoztatással, életét a maga természetes egyszerűségében élve a lehető legteljesebben kihasználja. Viszont ha ezen az úton indulunk tovább szembe fogunk kerülni a kiinduló állítással, hiszen az ily módon a lehető legokosabb lényekké magasztosított tudattalan ösztönemberek el se juthatnak a felvetett dilemmáig.

Nekik ugyanis nincsenek kifejezésre váró összetett gondolataik. Tehát Dosztojevszkij hazudott, hiszen nincsenek okos emberek így nincsen probléma sem. Én pedig csak érzéki csalódásnak köszönhetően tapasztaltam ugyanazt, mint ő. Ez azért nem valószínű. Egyrészt a nagy orosz írót túlontúl tisztelem ahhoz, hogy kételkedném szavai igazságában. Magam pedig nem szoktam érzéki csalódások áldozata lenni. Ezzel az utóbbi állítással viszont kénytelen vagyok vitába szállni, mert mi van, ha az egész körülvevő világ egyetlen gigantikus érzéki csalódás? Ez megint nem tartozik ide.

Térjünk vissza oda, hogy Dosztojevszkij mégis igazat mondott, okos emberek vannak, a dilemma valós. Odáig már eljutottunk, hogy leszűrtük: az okos embereket sem lehet valami skatulyázós módszerrel kiválasztani, mint minden másnak, ennek sincs köze a logikához. De okos emberek azért élnek

( és feltehetően én is közéjük tartozom ). Ezt tehát többé-kevésbé tisztáztuk, most már rátérhetünk az idézett állításra, pontosabban annak miértjére. Vagyis tényleg: hogyan lehetséges ez? Miért kevesebb, amit kimondunk annál, amit gondolunk? Nem vagyunk zoon politiconok, minden ellenkező híreszteléssel szemben eredendően magunk vagyunk. Legfeljebb nem szeretjük ezt az állapotot, és emberi társak keresésével megpróbálunk kitörni belőle. Ezért próbálunk kommunikálni mással megosztva azt a másikat magunkkal eggyé olvasztani. Ez persze reménytelen kísérlet. A gondolatom az enyém, hiába próbálnám kizárólagos birtoklásának terhét levenni a vállamról. Csak bennem létezik, másokban és így a közösség egészében nem.

Tehát a közösség által ismert és elfogadott közegben, a kommunikációban nem lehet létjogosultsága, annak kifejezőképességét meghaladja, hiszen speciálisan egyéni, nincs rá séma, mert még nem is lehet. A kommunikáció csak begyakorolt, meggyökeresedett, mindennapossá vált frázisokat tartalmazza, amiknek persze semmi közük az egyéni érzésekhez, gondolatokhoz. Önmagamból kikerülve tehát a gondolat, az eszme elveszíti egyetlen természetes közegét, életterét, számára idegen világba csöppen, és szükségképpen értelmét veszíti, butasággá, nevetséges valamivé degradálódik.

 Már engedelmet kérek, de lenne egy ellenvetésem. Hogyan értheti meg akkor egymást olyan sok ember, hogyan kötődhetnek barátságok, szerelmek, egyáltalán emberi kapcsolatok? A kérdés jó. De nincs itt semmi ellentmondás. Feltéve persze, hogy egyáltalán léteznek barátságok, szerelmek vagy bárminemű emberi kapcsolatok. Most ezt fogadjuk el szemléletre támaszkodva, hogy a kérdésre felelhessek. Ezeket a kapcsolatokat nem a gondolatok szülik. Sokkal inkább a közös élmények és a közös élmények hatására keletkezett - feltehetően hasonló - érzések. Amelyek persze már közös, vagy hasonló gondolatokat is létrehozhatnak. Ezek viszont már nem az egyéni, nem a saját gondolatok, két emberben léteznek.

 Egymással közölni őket tehát szükségtelen. Különben ostobaság az egész! Nem ezt