GYÖNYÖRÜ IDŐ VAN.Vaskos fekete fellegek kényszerítik a napot az elbújásra.
   Vastag, erőszakos, vízzel teli bombák csapódnak a szürke utcákra s a fekete 
   esernyő alá menekülő kintrekedtekre. 
   Élvezném a látványt (mint megannyiszor teszem , ha lehetőségem nyílik rá ),
   ha éppen nem a fürdőszoba közepén guggolnék meztelenül, gyomromban az éhség 
   kellemes érzésével.
   Csak a talpam és a zacskómban elhelyezkedő mirigyeim érintkeznek a jéghideg, 
   nedvesen csillogó csempével.
   Olvasok. Kezemben a legfrissebb Magyarországi Öngyilkos Statisztikák.
   Hülyék. Én nem tenném meg.
   Legalábbis nem ma, hisz GYÖNYÖRÜ IDŐ VAN. Esetleg ha hétágra sütne a nap,
   s vidám madárkák csiripelnének a zöldellő ágakról a fülembe: de szép is az élet.
   Akkor talán. De nem ma.
   Várok még öt percet, majd felállok, hisz több mint fél óra alatt már biztos sikerült 
   felfáznom. Persze nem olyan alantas célból, hogy megússzak egy dogát, pusztán        
   egyszerű, hétköznapi kíváncsiságból.
   Soha nem fáztam még fel. Hallottam, olykor csíp ha vizel az ember. Gyönyörűség-
   gel töltene el ez az állapot, amelyre én saját akaratomból kifolyólag tettem szert.
   Érezném, hogy itt van velem. Az enyém lenne, a saját! hívhatnám Cézárnak vagy
   talán Lajosnak. Közösen járhatnánk szombat esténként a temetőkbe, vagy megoszt-
   hatnám vele megoszthatatlan gondolataimat s életemet. 
   De ő is elhagyna, hisz egy idő után biztosan meggyógyulnék. Csak az emléke ma-
   radna velem. A csípős fájdalom.
   Engem nem szeretnek. Nem mondják, de tudom.
   Pusztán azért, mert szerintem GYÖNYÖRÜ IDŐ VAN.