HÁRMAS KAPCSOLAT

Tener egy határozott mozdulattal kezébe fogta a rugóskést, megnyomta a gombját, s a penge előpattant egy pillanat alatt. És ő imádta ezt a pillanatot.!.. Ahogy az eddig jelentéktelen tárgy egyszeriben gyilkos eszközzé válik… A PENGE! A lényege a késnek… Sőt a lelke! Lassan végig húzta mutató ujját az éles acélon. A jövőjét tartja a kezében. A tárgyat mely kiemeli a szürke, üres élet posványából, és híressé teszi… Vagy inkább hírhedtté! Kipillantott negyedik emeleti egyszobás lakásának ablakán, és gúnyos mosoly áradt szét az arcán. Lent zajlik az átlagos, megszokott élet, egyszerű nyárvégi délután…. „De hamarosan városszerte valaki meg fogja zavarni a nyugalmat.” gondolta eltökélten, és akaratlanul is erősebben kezdte szorítani a rugóskést. Szemben a ház előtt egy fiúkból álló csoport lézengett, tizenhat év körüliek lehettek. Utálta őket, mert mindig hatalmas zajt csaptak. Kicsit távolabb a parknál néhány kutya sétáltatót láthatott. Ezeket pedig azért ki nem állhatta, mert állatkínzásnak tartotta a négylábúakat a házban nevelni. Ekkor egy busz fékezett a közeli megállóban. Öten szálltak le róla, melyből hárman abba a bérházba tartottak, ahol ő lakott. Ismerte őket, de csak látásból. Személyes kontaktusban az épületből senkivel sem volt, amit nem is bánt, egy személy kivételével, ki épp a három érkező egyike volt. Hosszú szőke haj, bájos, kedves arc: A LÁNY! Csak így hívta magában, habár tudta a nevét. Hányszor, és hányféleképp elképzelte már, hogy megismerkedik vele, aztán… De most nem folytatta magában, mert úgy érezte, hogy nincs itt az ideje az álmodozásnak. Három lépéssel az előszobában álló nagy tükörnél termett, és szembe nézett a „valósággal”. Egy vézna alkatú harminc éves fiatalember pillantott vissza rá. Arca csontos, éles vágású, és ráadásul ripacsos, szeme szürke, orra túl nagy. Szóval semmi vonzó nem volt rajta, sőt épp ellenkezőleg. Megjelenése taszítóan hatott az emberekre, melynek kínzó tudata a múló évek alatt egyre mélyebben ivódott lelkébe. „Ő MÁS!”…Sugallták az elkapott pillantások…RONDA! S az amúgy is visszahúzódó típusú fiatalember magánya nőttön-nőtt. Egyre vastagodtak saját maga alkotta börtönének falai, melynek egyenes következménye lett, az erősödő gyűlölet a külvilág iránt, mely kitaszította magából. De most, ahogy végigpillantott magán, mindez nem érdekelte. Hanem csakis a jövő, méghozzá az, amit tenni fog hamarosan. A rugóskést még mindig a kezében szorongatta, s most megemelte…A fegyvert mellyel hamarosan térdre kényszeríti a gúnyos külvilágot. Napról napra majd egyre nagyobb rettegés tölti el New York lakosságát. Az anyák félni fognak egyedül az utcára engedni gyermeküket, de persze a felnőttek sem érezhetik magukat biztonságban. Mert sosem lehet tudni, hogy mikor, hol, és kire csap le újból a…SOROZAT GYILKOS!! Jó három éve dédelgette már magában szörnyű tervét, de eddig lelkiismerete meggátolta abban, hogy belekezdjen. Időközben elolvasott minden sorozat gyilkosokkal kapcsolatos regényt, tanulmányt. S így tisztában volt azzal is, hogy a rendőrség, és a kriminál pszichológusok miképp próbálják elfogni e személyeket. Ám ő mindez által nem fog elődei hibájába esni, és jó előre kitervelt mindent. Sötét szemüveget, és áll szakállt tesz majd fel, s az öléskor használt ruhát csak egyszer hordja. Nem próbál személyesen szerepelni, mint például telefonon, mert több sorozat gyilkos épp ezen bukott le. Egyszerűen „csak” ölni fog a város különböző pontjain, vigyázva, hogy sohasem legyen szemtanú. A jele majd egy kör lesz, amit az áldozat homlokába vés a kése hegyével. S a szakértők majd találgathatják az ezzel kapcsolatos motivációt, ami valójában csak egy jelzés lesz a részéről, hogy ismét ő az elkövető. Gyermekkorában rengeteget álmodozott arról, hogy híres ember lesz. De erre semmi esélye már normális módon. Élje hát le életét senkiként, a lekezelő pillantások kereszttüzében? NEM! Valóra váltja az álmát!! És mostanra valós elhatározássá érett meg benne az emberek iránti gyűlöletének, és a híresség utáni vágyának párosa. Összecsukta a kést, és a farmer zsebébe süllyesztette. Az állszakállt és a sötét napszemüveget már korábban elrakta. Persze fel, csak később helyezi őket, mert ha összefutna valakivel a házból, közelről tán felismerhetné. Vetett még egy utolsó pillantást magára a tükörben, s most nem a nyeszlett-csúf fiatalembert látta, hanem azt az erőset és határozottat, melyet elszánt benső énje sugárzott kifelé. KEZDŐDJÉK HÁT! Felkészült rá, hogy élete értelmévé váljon az ölés. És hamarosan az újságok, tv csatornák központi hírévé fog válni. Megszűnik végre a semmibe hulló napok vegetálása. Több millió ember fog majd rettegni tőle… Mert sosem lehet tudni, hogy mikor és hol csap le újból a sorozat gyilkos! 2. Tod vidáman, kedvenc dalát dúdolva ült be kocsijába. A mai nap több oka is volt rá, hogy feldobott hangulatban legyen. Ugyanis délelőtt leszerződtette a Green Star, New York legmenőbb rögbi csapata. Eddig csak alsóbb osztályban szerepelt, de végre beindul igazából a karrierje. Most, késő délután barátnőjéhez indult, kivel három év együtt járás után eljegyzik egymást. Mely szintén nagyon sokat jelentett neki, mert igen mély érzések fűzték leendő menyasszonyához. Végre hát minden jóra fordult az életében. Pedig úgy egy éve messze nem így álltak a dolgok, sőt! De most nem akart erre gondolni. A viharfelhők elvonultak, s napfény árasztotta el életét, és csak ez számított. Elfordította a slusszkulcsot a kilenc éves bugattijába, mely aztán csak nehézkesen, nyögve indult be. „Hamarosan lecserélhetem ezt az ócskavasat.” gondolta a többszörösére nőtt fizetése kapcsán, és erősen a gázra lépett, nem érdekelte, hogy panaszosan felsír a motor. 3. Elena lágy mosollyal az arcán nézte a park gyepén játszó csöppségeket. Köztük volt hat éves kislánya is, Nelli. Mostanában főképp csak ő jelentette számára az örömet, a boldogságot, mert az utóbbi időben megromlott a viszonya férjével. Ennek miértje hétköznapi ok volt, ugyanis Jack megkapta egy nagy építkezési vállalat igazgatói állását, miután megpályázta. Ettől kezdve alig maradt ideje családjára, ráadásul fáradtabb, ingerlékenyebb lett, mint azelőtt, míg kevésbé felelős beosztásban dolgozott. S mindehhez jött még, hogy Elenának volt egy olyan megérzése, hogy férje megcsalja. De szóvá nem tette, mivel nem tudott semmi biztosat. Így hát az utóbbi időben egyfajta hűvös viszony alakult ki köztük. Elena dolgozni nem járt, mert így állapodott meg férjével, mikor Nelli született. Habár azóta már felvetette, hogy szívesen dolgozna, legalább rész munkaidőben. De Jack hallani sem akart róla, s ő nem ellenkezett. Mindig is halk szavú teremtés volt, míg férje épp ellenkezője, így hát kezdettől egyértelmű volt, hogy a férfi szava a döntő a családban. Volt néhány barátnője Elenának, de befelé forduló típus révén, mélyebb lelki problémáit nem nagyon osztotta meg velük. Mindez által a külvilág számára ők egy boldog családot alkottak. Elena megjelenésre átlagosan vonzó, sima vállig érő barna hajú nő volt, egy kevéske súlyfelesleggel. Zöld szemeinek pillantása emelte csak ki az átlagból, mert már az első ránézésre kedvesség és tisztaság áradt belőle, ami ritka a mai világba. Felpillantott az égboltra, és ettől összeráncolta homlokát. Igaz még sütött a nap, de kelet felől sötét felhők közeledtek. És ennek kapcsán eszébe jutott a mai időjárás jelentés egy része:” ..késő délutántól hirtelen kitörő vihar, zivatar várható”. S habár úgy tervezte, hogy még egy órát maradnak, de meggondolta magát. - Nelli! Gyere indulunk. - szólt kislánya felé. - Pont most anyu? - csendült az ilyenkor szokásos kérdés. - Legalább még egy picit maradjunk. - - Na jó, de tényleg csak egy picit. - felelte engedékenyen, majd lassan szedelőzködni kezdett. Pedig ha csak sejtette volna, hogy mit hoz el a közeljövő, akkor esze ágában sem lett volna haza felé venni az utat, egy kiadós zivatar ellenére sem! 4. A bugatti „jó szokása szerint” a legrosszabbkor fulladt le. Hisz ha nem lett volna semmi gond a járgánnyal, akkor is csak szűken ért volna időben barátnőjéhez. Így hát miután jó öt perc elteltével sikerült üzemképessé tennie, ugyancsak belelépett a gázba, hogy behozza a lemaradást. „A fenébe, nem késhetek le a saját eljegyzésemről.” gondolta egy előzés közepette. „Az rossz előjel lenne…De minden összeesküdött ma ellenem? Mert ráadásul még mindjárt esik is.” pillantott fel az égboltra, s ez tovább növelte ideges hangulatát, mert utált síkos úttesten vezetni. Utazott három megállót a metróval, aztán leszállt, mert a közelben volt egy park, s úgy döntött, hogy ott végez az első áldozatával. Egyelőre nem érzett idegességet, hanem valamiféle súlyos üresség árasztotta el. Ölni fog…Mert ez a sorsa! Úgy cselekszik majd, mint egy emberi gépezet, amit évek alatt programoztak be a gyilkolásra, mely közben kiölődtek belőle a reális emberi érzések. És ezt a gépet senki és semmi nem tarthatja vissza már! Épp megpillantotta a parkot, mikor egyszeriben feltámadt a szél, s felnézve az égre, azt láthatta a gyülekező felhők kapcsán, hogy mindjárt esni fog. De ez most egyáltalán nem érdekelte, csak az, hogy kiválasszon majd egy személyt, s végezzen vele. Az elsővel az eljövendő hosszú sorban! - Siessünk kicsim, mindjárt nyakunkon a zivatar. - mondta Elena, amint elindultak haza felé. - Jó… Próbálj meg akkor elkapni. - jött a vidám válasz, és Nelli máris futni kezdett. Édesanyja tett néhány futólépést, de aztán máris meggondolta magát. - Hiába minden, úgysem érnélek utól. -nevette el magát. - De te szaladj csak. Ám a park szélénél várj meg, mert onnantól már kocsik is járnak. - Persze anyu. - kiáltott vissza Nelli, és mivel ő ismerte jól kislányát, így tudta, hogy megbízhat benne, nem fog felelőtlenül kiszaladni az úttestre. Tod mint már sokadszor útközben, az órájára pillantott. Még negyed óra volt hátra a megbeszélt időpontig. Talán mégsem késik el, de persze csak akkor, ha tudja tartani a mostani sebességet. Ekkor kezdett el esni az eső. S habár egyelőre nem sűrűn, de érezhető volt, hogy hamarosan zivatarrá változik az égi áldás. Elnyomott magában egy káromkodást, aztán kicsit kénytelen volt visszavenni a sebességből, mert egy kanyarhoz közeledett. Már csak egy úttesten kellett átmennie, és máris a parkhoz ér. Kihalt volt a környék, úgy látszott a közelgő zivatar elől haza siettek az emberek. Mindössze egy kislányt látott feltűnni a park kijáratánál. Ekkor érezte meg magán az első esőcseppeket. Nelli megállt az úttesttől úgy két méterre, és hátra pillantott. „Anyu jól lemaradt.” gondolta. ”És ráadásul már esik is.” Eddig kezében tartott kis labdáját most feldobta a magasba, hogy így üsse el az időt, míg anyu odaér. Ekkor megdörrent az ég, melytől ösztönösen összerezzent, s a lefele hulló labda kicsúszott a kezéből. És egyenesen az út felé pattant! Nelli riadtan pillantott játékszere után, aztán szeme végigvillant az úttesten…Sehol egy kocsi. Így hát nem történhet semmi baj, ha a labda után szökken. A bugatti megcsúszott egy kicsit a kanyarban, de Todnak sikerült korrigálnia a hibát. Aztán közvetlen a kanyar után, mikor már újra növelte a sebességet, egy labdát pillantott meg az ő sávjában, majd egy kislányt is… Ám ekkorra már csak pár méterre lehetett tőle! Rémülten felkapta lábát a gázról, és a fékbe taposott…De már késő volt!! Tener tisztán láthatta az egészet, hogy egy kocsi vágódik ki a kanyarból, és egyenesen az úttestre kifutó kislánynak tart. S mindettől egyfajta ösztönös reakció hasított át rajta, hogy próbálja megmenteni a gyermeket. Nelli ahogy észlelte a kocsit, a merő döbbenet teljesen lebénította. Csak állt meredt szemekkel az úttest közepén, a felé száguldó végzetét bámulva. Innentől kezdve az események úgy két másodpercnyi időbe sűrűsödtek. - NEEEEE!! - tört elő Todból a rémült kiáltás, mert a fékek hiába tették éles csikorgással dolgukat, a kislány már közvetlen előtte állt, de még mindig jókora volt az autó lendülete. Két szökkenés, aztán egy ugrás, és Tener máris elérhette a gyermeket, hogy a következő pillanatban félrelökhesse autó elől. Ám eddigre már a bugatti is odaért! Ekkor villám hasította át az eget, és egyenesen a fékező kocsiba vágott. Mindhárman érzékelték testükön az égi jelenség kisülését, de szerencsére egyikükben sem okozott különösebb sérülést. Közben persze zajlott tovább minden. Tener félrelökte a kislányt, habár előtte már az autó nekivágódott a kis testnek, de így tán gyengébb volt az ütközés. Aztán Tenert is jókora ütés érte, mert miután ellökte Nellit a kocsi elől, ő „következett sorra”. Az ütközéstől felperdült a kocsi elejére, aztán lezuhant oldalra. Tod elszörnyedve érzékelte, hogy a kocsija elütötte a kislányt, sőt a segíteni próbáló férfit. Végül aztán megállt a bugatti, hosszú fékcsíkot húzva maga után, s ő kétségbeesetten perdült hátra. Elena ekkor ért a park széléhez, és pillanthatott végig a baleset helyszínén. Kislánya mozdulatlanul feküdt az úttest betonján!! Rémült kiáltás tört fel belőle, és rohanni kezdett gyermeke felé. „Csak nem halt meg a kislány?!” villant át Todon a rémült gondolat az elé táruló látványtól. Keze a kilincs felé mozdult, de félúton megállt. „Vége a pályafutásomnak ha…De tán ha elhajtok…” fogantak benne a részmondatok az idő sürgőssége kapcsán, s hirtelen elhatározással a slusszkulcshoz kapta kezét, és indított. Tener felkönyökölt, habár ettől jókora fájdalom hasított az oldalába. Tőle pár méterre feküdt a kislány mozdulatlanul. Ekkor indult meg a bugatti felpörgő kerekkel, s arra kapta a fejét. - Te szemét állat! - tört ki belőle a dühödt kiáltás a távolodó kocsi láttán. Nem hagyhatja, hogy megússza! S habár a zuhogó eső zavarta a látásban, de sikerült leolvasnia a kocsi rendszámát. Elena eközben kislányához ért, és könnyeivel küszködve hajolt le hozzá. - Kicsinyem itt van anyu… Nem lesz semmi baj. - mondta elcsukló hangon. Tener megpróbált felállni, de sikertelenül, mert minden eddiginél erősebb fájdalom nyilallt bele. - Sürgősen hívni kéne a mentőket. - jegyezte meg a nő felé. - Én sajnos nem tudok még felállni sem. - Elena erre az irányába fordult, és bólintott. - Igaza van, máris hívom őket. - mondta elővéve mobil telefonját. Időközben járókelők érkeztek köréjük, és Tener egyre rosszabbul kezdte éretni magát, s nem csak a sérülése kapcsán. Elhagyni képtelen a helyszínt, így a figyelem középpontjába kerül, s ez legkevésbé hiányzott neki. Sőt minden bizonnyal kórházi ápolásra is fog szorulni…Így hát az oly precízen kidolgozott tervét el kell halasztania. 5. Tod ugyancsak nyomta a gázt, míg távolodott a baleset helyszínétől, miközben zavarodott gondolatok árasztották el. …Hogy legyen tovább?… Lehet, hogy meghalt a kislány, vagy pedig… Vissza kéne fordulnia, és… De nem! Most már nem! Ám a mentőket értesíti… És máris elővette mobilját, majd miután elintézte a hívást, kicsivel jobban érezte magát. „Kis szerencsével megúszhatom.” gondolta bizakodva. „A két sérültnek tán nem lesz komolyabb baja, s arra is jó esélyem van, hogy nem jegyezte fel senki a rendszámom.” Végül is úgy nyugtázta magában a történteket, hogy ha minden jól megy, nem fog kiderülni soha, hogy ő volt a baleset okozója. Ha minden jól megy… 6. A mentők hamar megérkeztek, és beszállították a két sebesültet a legközelebbi kórházba. Tener sérülése nem nézett ki komolynak, semmilye sem tört el. Ám mivel fájdalmat érzett az oldalában, így többfajta kivizsgálásnak nézett elébe. Nellinél már súlyosabb volt helyzet. Eszméletét igaz már a mentőben visszanyerte, ám deréktól lefele egyelőre nem tudta mozdítania a testét. Jon, Elena férje épp akkor ért a kórházba, mikorra az orvosok befejezték a kislány vizsgálatát. És egyiküknek rossz hírt kellett közölnie a szülőkkel, mely szerint Nelli lebénult. - Soha többé nem fog tudni járni a kislányom? - kérdezett vissza döbbent rémülettel Elena. - Sajnos fennáll ennek is a lehetősége. - felelte komoran az orvos. - Persze van esély a teljes gyógyulásra, de meg kell mondanom, hogy erre csekély a remény. - És műtét sem segíthet? - kérdezte Jon. - Olyan a sérülés, hogy nincs módunk műtéti beavatkozásra. Csak a múló idő hozhat javulást, na meg a fizikoterápiás kezelés. - Ugye bemehetünk hozzá? - kérdezett most Elena. - Természetesen. Nelli meglepően jól viselte a történteket, sőt ő próbálta nyugtatni édesanyját, ki felelősnek érezte magát a történtekért. - Én futottam ki az utcára felelőtlenül, te nem tehetsz semmiről anyu. - Dehogynem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy előre fussál. - Várjunk csak. - vetette közbe Jon. - Itt a felelős az, aki elgázolta a kislányunkat, s aztán aljas módon elhajtott. Csak kerülne a kezem közé! - A rendőrség biztosan hamarosan elkapja. - fűzte hozzá Elena. - Azt te csak hiszed. - legyintett férje indulatosan. - Ha a kocsi rendszámát nem jegyezte meg senki, akkor valószínűleg megússza az a szemét. De én ebbe nem fogok belenyugodni! Nem érdekel mennyi pénzbe kerül, de ki fogom derítetni, hogy ki volt a gázoló. Kicsivel később Nelli állapota került szóba, mellyel kapcsolatban a kislány bizakodó volt, mert az orvosok nem mondták el neki a valódi helyzetet, így szülei sem tették. - Néhány hét, vagy hónap, és újra fogsz tudni szaladni. - mondta édesanyja mosolyogva, de közben összeszorult a torka. Kénytelen valótlant állítani gyermekének, mert a rossz hír sokkolhatná. Majd fokozatosan mondja el neki az igazságot. S ugyanakkor lelke mélyén bízott valamiféle csodában, hogy kislánya mégiscsak rendbe fog jönni teljesen. - És mi történt azzal, aki ellökött a kocsi elől? - kérdezte aztán Nelli. - Tényleg te még erről nem is tudsz. - fordult Elena férje felé. - Egy fiatalembernek köszönhetjük, hogy nem történt igazán komoly baj. Mert a kocsi át is ment volna Nellin, ha ő az utolsó pillanatban nem tolja félre. - Szóval megmentette Nelli életét. - jelentette ki Jon. - És gondolom, kockáztatta ezzel az övét! Egy életen át hálásak lehetünk neki. Feltétlenül szeretnék vele találkozni, hogy kifejezzem a köszönetem. - Annyit tudok róla, hogy őt is behozták kivizsgálásra. - jegyezte meg Elena. - Még nekem se volt rá módom megköszönni, amit tett, majd együtt bemegyünk hozzá… Na persze ha itt van még. - Még itt van. - szólalt meg ekkor Nelli határozottan. Szülei erre furcsállóan fordultak felé. - Honnan tudod ezt ilyen biztosan? - kérdezte Jon. - Hát…valahogy érzem. - felelte a kislány maga elé bámulva. És egyszeriben furcsa, újszerű „dolgot” érzékelt magában, melyet igaz megfogalmazni még nem volt képes, de azt tudta, hogy megmentőjével van kapcsolatban. - Szeretnék vele én is találkozni. - folytatta aztán pillanatnyi csend után. - Persze kislányom, hisz úgy illik, hogy te is megköszönd, amit tett. - csendült édesanyja hangja, de ő valahogy nem ezért akart vele találkozni, vagyis nem csak ezért. Hanem mert…kíváncsi volt rá, valamiféle benső ösztönzés révén szerette volna megismerni. 7. Tener dühödten dőlt hátra kórházi ágyában, miután elhagyta szobáját a két rendőr, kik kikérdezték a történtekről. De nem rájuk volt mérges, hanem önmagára, mert a gázoló kocsi rendszámára nem tudott biztosan visszaemlékezni. Így csak részleges segítséget nyújthatott, s a rendőrségnek majd jópár bugatti tulajdonosát le kell nyomozniuk, hogy meglegyen a tettes. Személyleírás kapcsán ugyancsak nem segíthetett sokat, mert igaz látta a gázoló arcát egy pillanatra, de valahogy csak a szemére volt képes visszaemlékezni. - Egy fényképről felismerné? - kérdezte erre az egyik rendőr. - Azt hiszem nem. De ha az életben szemtől szembe találkoznék vele, akkor meglehet. - Ahogy ezt kimondta, egyszeriben az merült fel benne, hogy szívesen találkozna vele…De furcsa mód nem azért, hogy jól beolvasson neki, mert pillanatnyilag nem érzett ellenszenvet iránta! - Majd ha azonosításra kerül a sor, ez is nagy segítség lehet. - folytatta közben a rendőr, s ez elterelte figyelmét különös érzéséről. Ám ahogy egyedül maradt, újból eszébe jutott ez a furcsaság… Szeretne vele találkozni, s aztán kötetlenül elbeszélgetni… De nem folytatta magában, mert úgy érezte, hogy nem normális dolog az, hogy így gondol rá. A dühe, amit a rendszám elfelejtése kapcsán érzett, az a normális… Ám tán feledékenysége is tudatának ösztönös cselekedete, hogy védje az ismeretlent? „De hát ez marhaság!” vetett ellent rögtön önmagának, hisz mért védené azt a szemetet? A gázolásról nem igazán tehet, ám hogy elhajtott, az aljasság volt. „Persze, bizonyára a történtek annyira megdöbbentették, hogy elvesztette a helyes ítélő képességét. Azóta már nagyon megbánhatta, hogy elhajtott…” folytatta mintegy önmaga ellentéteként, s ettől még jobban összezavarodott. „Mi a fene történik velem? Átmentem jótékony lélekbe? Hisz megvetnem kéne a gázolót… De képtelen vagyok rá!” Lehunyta szemét, és felidézte magában a baleset néhány pillanatát, mikor egy villám vágott az autóba… Ekkor látta a férfit, vagyis a szemeit, melyekből kétségbeesés sugárzott….”És kétségbeesés árad még mindig belőlük, de a külvilág felé titkolni próbálja.” Ekkor felpattantak szemei, és mereven maga elé bámult. „Mi ez? Megőrültem?! Úgy gondoltam rá, mintha tudnám, hogy jelenleg mit érez…Sőt…” ám ezt már nem akarta végiggondolni, de önmaga elől nem bújhatott el. Ugyanis valamiféle intuíciószerű dolog annak tudatát élesztette benne, hogy a gázoló jelenleg emberek közt van, de nagyon rosszul érzi magát…Egyedül szeretne lenni, elbújni a világ elől, sőt még önmaga elől is. „Én is így érzem gyakran magam.” merült fel benne egyszeriben, és hitetlenkedve felkönyökölt. Mi ez az egész? Felfogja egy ismeretlen ember érzéseit a távolból?! De ez képtelenség! Csak hallucináció lehet… A baleset utóhatása. Pedig oly valóságosnak érezte, de ki kell vernie a fejéből, különben még beleőrül. 8. Tod végül csak pár percnyi késéssel futott be az eljegyzésre. Ekkorra a meghívott barátok mind megérkeztek, sőt, már ugyancsak emelkedett volt a hangulat. Próbált ő is feloldódni, nem gondolni az útközben történtekre, de ez csak hellyel-közzel sikerült neki. Tudata mélyén egyre csak ott lappangott a gázolás. A barátokat még sikerült becsapnia hangulatát illetően, de menyasszonyát már nem. - Mi van veled? - kérdezte Lisa. - Mintha nem is itt lennének a gondolataid… Történt valami? - Nem, semmi. Csak….egyre jobban fáj a fejem. És gyengének is érzem magam, talán lázam van. Azt hiszem jobb, ha nem töltjük együtt ezt az éjszakát, ahogy elterveztük. - Ezt nem mondod komolyan. Csak nem ijedsz meg egy kis rosszulléttől… Egy élvonalbeli rögbi játékos! - Szó sincs erről. De tényleg egyre rosszabbul érzem magam. Az lesz a legjobb, ha hamarosan hazamegyek, és lefekszek aludni… Sajnálom. Menyasszonya erre néhány másodpercig elgondolkodva nézett rá, majd már megértő hangsúllyal folytatta. - Hát végül is belátom, hogy a legfontosabb most az egészséged, hisz holnap délután már lesz az első edzésed. - Örülök, hogy ilyen megértő vagy. - felelte Tod. - Sőt meg is lep egy cseppet. - Ezzel arra célzol, hogy eddig nem tartottam sokra a sportolói karriered? Na igen, de most már változott a helyzet. Hisz nem sok lány mondhatja el magáról, hogy a vőlegénye egy sztár csapatban rögbizik. - felelte Lisa, és tényleg így is gondolta. Mert kimondottan imponált neki Tod előmenetele, sőt részben ezért egyezett bele az eljegyzésbe. Szerette persze, de nem olyan mélyen, mint Tod őt. A fiú már jó ideje vágyott rá, hogy jegyezzék el egymást, de eddig ő mindig kitért ez elől, ám most megadta a végső lökést számára az, hogy a fiú közismert lesz, s persze a fizetése is többszörösére növekszik. Mindezzel Tod nem volt tisztába, de azért volt némi ráérzése a dologra. És egy óra múlva haza felé tartva kétségbeesve gondolt arra, mi lesz, ha kiderül a tette. „A rögbi karrieremnek akkor biztos, hogy annyi! És Lisa? Ő vajon kitart majd mellettem? Nem hiszem! Úgy érzem, nem szeret annyira, hogy várjon rám, ha börtönbe kerülnék. Sőt tán akkor is elhagyna, ha felfüggesztettel megúsznám.” S ahogy mindez végigfutott benne, egyszerre csak emlékezetébe idéződött, ami úgy egy évvel ezelőtt történt… Lisa akkor néhány hétre szakított vele egy másik fiú miatt. És ettől ő olyan komoly depresszióba esett, hogy közel járt az öngyilkossághoz. Mert igaz Tod külsőleg nagydarab izmos srác volt, de belül érző, törékeny lélek lapult. „És most végleg elveszíthetem!” folytatta magában a sötét gondolat menetet. ”Őt is, és a játékosi karrieremet is…Mindent, amely életem értelme…” és ahogy e gondolatok szétáradtak benne, tudata mélyén megmozdult a „depresszió kígyója”….Melyet, ha nem tudunk legyőzni, körbefonja fokozatosan a lelket, és végül megfojtja. És a lélek halálából megfogan az élet eldobásának szörnyű gondolata! „Mennyi esélyem van rá, hogy megússzam a gázolást?” gondolta tovább. „Minimális. Hisz ha a rendszámom nem is jegyezte meg senki, de az arcom biztos többen is látták. És majd fantomkép jelenik meg rólam a tévében, újságokban…Az aljas gázolóról, kit egy egész ország gyűlölni fog! És mi lesz, ha egy ismerősöm rám ismer a fantom kép alapján? Vagy épp Lisa! Még rágondolni is szörnyű! Ám mégis szembe kell néznem ezzel a nagyon is valós lehetőséggel. És tán még gyilkos is vagyok, hisz lehet, hogy meghalt az egyik, vagy mindkettő, kiket elütöttem!” De ez alighogy felmerült benne, egyszeriben valamiféle furcsa érzés kerítette hatalmába… Egyfajta intuíció, hogy „ők” még élnek, sőt nincsenek is életveszélyben. S habár már máskor is voltak megérzései, de ez most valahogy más volt…Erősebb…Sőt konkrétabb. S tán épp ezért reális énje nyomban ellent vetett ennek. „Csak képzelődök. Hisz honnan is tudhatnám, hogy mi van velük. Csak ámítom magam, de ez nem segít…Itt már semmi sem segít!” Egy rosszul kivilágított mellékutcán hajtott, s „egyszerre csak azon vette észre magát”, hogy gyorsít minden mindegy alapon. „Nincs kiút számomra.” folytatta magában a gondolatmenetet.” És talán az lenne a legjobb, ha nekirohannék egy villanyoszlopnak.” Tovább növelte a sebességet. S habár még konkrét elhatározássá nem fajult benne, hogy véget vessen életének, de a késztetés már megvolt benne. Lelke a létezés, és a vég határába került, egy kopár, az emberi tudat számára alig ismert vidékre… Oda, ahová már elér a „Halál keze”, és megpróbálja húzni-vonni magához a megtévelyedett lelket. Ám a másik oldalon még az élni vágyás nem engedte el, de tán már kevés az ereje, hogy visszarántsa a realitás világába. Ekkor egy kanyarhoz ért, de nem lassított. Megpróbált nem gondolni semmire, csak bámult előre mereven.. A kanyar nem volt éles, így sikerült bevennie egy gépies mozdulattal a nagy sebesség ellenére is. Ám a következőnél tán már más lesz a helyzet! Azonban ő ezzel egyáltalán nem törődött, szinte nem is volt tudatában, hogy már túl gyorsan hajt. Gondolatait újra Lisa foglalata le, s egyszeriben szeme könnyel telt meg. Ma volt a napja, hogy teljesült, amire annyira vágyott, eljegyezte a lányt… De egyben ma is veszítette el örökre! A sors kegyetlen fintora ez! „Ám megérdemlem. Hisz aljas módon tovább hajtottam a gázolás után, s a két szerencsétlen azóta tán nem is él.” Ám e gondolatra, mint már egyszer, megint csak valamiféle sugallatszerű hangokat észlelt önmagában: „Nem haltak meg…” s most ez még folytatódott is, melyek igaz a saját gondolatai voltak, de mégsem értette, hogy honnan jöttek. „Egy kórházban vannak…A kislány alszik…A férfi fent van…ÉS RÁM GONDOL!!” De persze ez már sok volt neki, s a következő másodpercben elvetette az egészet valóság tudata. „Mi a franc ez? Kezdek begolyózni?! Hisz mi mást jelenthetne a képzelgésem arról, hogy biztosan élnek. És ez, lehet még csak a kezdet…Tán beszélni is fogok velük a távolból? De az már a teljes őrület lenne! Szükségem van nekem erre? Egyáltalán érdemes e tovább élnem a történtek után?” S habár egyelőre nem próbált felelni a saját kérdéseire, de mint egy válaszképp tovább növelte a kocsi sebességét. 9. Késő este volt már, de Tenernek nem jött álom a szemére. Egyre csak kavarogtak fejében az utóbbi órákkal kapcsolatos gondolatok. A kislány szülei bejöttek hozzá, és kifejezték köszönetüket, hogy megmentette gyermekük életét. A kislánnyal nem tudott találkozni az idő előre haladta miatt, pedig szívesen beszélt volna vele. Igaz általában nem volt oda a gyerekekért, de rá valamiért máshogy gondolt. „Bizonyára azért vagyok így vele, mert megmentettem az életét.” gondolta erről, s ezzel le is zárta magában a témát. Aztán felmerült benne a gázolóval kapcsolatban tapasztalt furcsaság. „Talán meg kéne említenem az orvosoknak, hisz egyfajta hallucináció volt, amit…” ekkor hirtelen megszakadt a gondolata, mert megint csak érzékelte azt a képtelenségnek tűnő intuíciót. Ráadásul most erősebben!! …Autóban ül a gázoló…Gyorsan hajt… A tudata megtört, s közel áll ahhoz, hogy mindent feladjon. És habár Tener realitás tudata nyomban elvetette e gondolatokat, de valahogy gyengébben, mint eddig. Így hát most nem is törődött ezzel. Hanem lesz, ami lesz alapon, teljes figyelmével próbált összpontosítani megérzésére, mely egyre valóságosabbá vált számára. …Az autó gyorsul…szinte látja, hogy…És ekkor a tudatába felvillant egy kép: fényszórók által megvilágított úttest… Aztán újabb és újabb villanások, mintha csak egy szaggatott filmet látna. S egyszeriben merő döbbenettel fogta fel, hogy mit „lát”… AZT, AMIT PILLANATNYILAG A GÁZOLÓ!! S mindeközben tovább erősödött azon intuíciója is, hogy felfogja a másik érzéseit, idegállapotát… Egy éles kanyar tűnt fel Tod előtt. …És mögötte mi vár rá?.. Az élet.. de milyen élet?! Sport karrierjének örökre vége…S rohadhat évekig börtönbe…És Lisa persze szakít vele… DE Ő NEM KÍVÁNCSI MINDERRE! És eltökélt szemekkel meredt előre, miközben lába mozdulatlan maradt a gázpedálon. Nem fog lassítani! Jöjjön, aminek jönnie kell!! Tener mikor érzékelte a másik végzetes elhatározását, akkor már csaknem folyamatosan látta a fényszórók által megvilágított úttest részt. Így észlelte ő is a kanyart, s érezte, hogy a gázoló nem fog lassítani… De nem hagyhatja, hogy a halálba rohanjon! És tudatában egy kétségbeesett kiáltást impulzált a másik felé. „Ne tedd! Mi élünk, s még minden jóra fordulhat!” S az, hogy mennyire képtelenség az egész, amit most tesz, egyáltalán nem érdekelte. Reális énje teljesen háttérbe szorult a pszichéjében felfogott történések miatt. Tod tudatába villámcsapásként vágódtak az új impulzusok, melyeknek a lényege az volt, hogy ne végezzen magával. „MEGŐRÜLTEM!!” hasadt szét benne a döbbenet, mert tisztán érzékelte, hogy nem saját gondolata csendült fel benne…hanem…AZ ELGÁZOLT FÉRFI ÜZENT-KIÁLTOTT!!! Mindez úgy szűk két másodperc alatt játszódott le benne, de ennyi is elég volt, hogy már nagyon közel ért a kanyarhoz. Tenerben ekkorra állandósult a tudatában felfogott látvány. Már csak úgy huszonöt-harminc méter volt a kanyarig…”LASSÍTS!” üvöltötte. „LASSÍTS!” És pszichés lénye, mint egy a téren áttörő láthatatlan inda, úgy próbálta átfogni és visszatartani a másik tudatát attól, hogy a halálba tartson. „LASSÍTS” vágódott Tod tudatába a szó, s habár ez nem az ő gondolata volt, de mégsem tudta figyelmen kívül hagyni. Mert úgy érezte, mintha egyszeriben részévé kezdene válni az impulzus, s ezáltal hatott rá, vagyis akarata az életben maradás felé mozdult. Igaz még a vég vágya is ott lüktetett benne, de egyre tompábban. Ám ekkorra már nagyon közel ért a kanyarhoz…VÉSZESEN KÖZEL! Tener mozdulatlanul feküdt a sötét szobában, de jelenleg szinte egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy hol is van. Mert a tudatában felfogott látvány árasztotta el egész lényét. Szinte már ott érezte magát a kocsiban, mintha ő vezetné, ő száguldana a végzet felé. S mindennek hatására a pillanat hevében rázúdult a halál rettenete! De ő élni akart!! „NEEEEEEE!!” tört elő belőle a rémült kiáltás…. …és hasadt szét Tod tudatában… A kiáltás, mely mintha egy kétségbeesetten kinyújtott kéz lenne az élet után, ami igaz nem belőle fogant, de mégis már az ő része. És ez volt az a pillanat mikor megtört benne a vég vonzásának ereje. S lába máris mozdult, és lassított, hogy be tudja venni a kanyart. Tener „tudati szemei” meredten bámultak előre…A KANYAR! Éles csikorgás, csúszó kerekek… S mindeközben minden eddiginél „élesebben” érzékelte a másik lényét…A kiszolgáltatottságát a vészes pillanatokban, a halálfélelme vibrálását… S aztán a hatalmas megkönnyebbülését, mert végül sikerült bevenni a kanyart. És végül Tenerből súlyos sóhaj szakadt ki a kórházi szoba magányában. „TÚLÉTÉK!” A tudati látvány ezek után szakadozottá vált számára, majd néhány másodperc múlva teljesen eltűnt. S ezáltal a másik lelkiállapotának érzékelése is megszűnt, ám mindez mégsem jelentette a teljes „elszakadást”. Mert érezte, hogy valami továbbra is halványan összeköti őket, valami, melyre nincs igazán szó. Most úgy fogta fel a másikat, mint egyfajta távoli szívdobbanásokat. A fokozatos megnyugvás rezdüléseit, az életveszély kreszcsendója után. „Mi ez az egész?” merült fel aztán benne kicsivel később. Megmentette a gázoló életét a távolból. De hisz ez képtelenség! Ám mégis… Érzékei azt súgták, hogy nem képzelődött. Persze valóság tudata nem fogadta el a történteket, így hát két tűz közé szorult. „Mi hát az igazság?” gondolta tovább magában. ”Nagyjából fele-fele arányban hiszek két ellentétes dologban…S egy ilyen helyzettől teljesen be lehet dilizni! Persze van rá mód, hogy megtudjam az igazságot, az-az hallucinálok e, vagy van valamiféle telepatikus erőm. Egyszerűen csak meg kell keresnem a gázolót, és ha beszéltem vele, mindenre fény derül. Igen, ezt kell tennem!” Ám az élet gyakran nem úgy alakul, ahogy eltervezi az ember… Tod miután nagy nehezen bevette a kanyart, hajtott még vagy harminc métert, s aztán leállt az út szélén. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. „Kicsin múlt, hogy nem dobtam fel a talpam.… De ha belegondolok mi mentett meg, abból csak egy következtetést vonhatok le… Hogy megőrültem! Hisz a távolból szólt hozzám a férfi, kit elgázoltam, és az ő hatására lassítottam. Ez már mindenen túl megy! Persze nem lehet rá más magyarázat, minthogy a képzeletem játszott velem. Pedig oly valóságosnak tűnt… A férfi kiáltása a fejemben… S hogy végül ő mentett meg. Persze tudom, ez mind csak hallucináció lehetett… Mily képtelenségeket tud produkálni az emberi képzelet!” Ám ekkor újabb hihetetlen dolgot tapasztalt magán. Mert ahogy az elgázolt férfira gondolt, az-az érzés áradt szét benne, hogy szeretne találkozni vele… Sőt a gyermekkel is! „Sok kezd már lenni ez az egész nekem!” gondolta tovább erre. „De mi a fenét tehetnék, mikor itt lappanganak bennem ezek az érzések… Mint valami sugallatok. Egyet tehetek, hogy megpróbálok nem gondolni rájuk…El kéne felednem ezt az egészet. Persze most még ez lehetetlen, de a múló idő majd segít, igaz főképp csak akkor, ha nem derül ki, hogy én voltam a gázoló. Talán szerencsém lesz, és folytatódhat az életem ugyanúgy, mint eddig.” folytatta magában bizakodva. Nem sejthette még, hogy mit hoz számára a jövő. Hogy amit képzelgésnek hitt, az csak a kezdete volt valaminek. 11. Tener reggel már mehetett volna haza, miután megvizsgálta az orvos. De előtte még feltétlen akart találkozni a kislánnyal, akit megmentett. Épp indult volna hozzá, mikor felhívták a rendőrségről, hogy legyen elérhető a mai nap. Ugyanis az általa megadott részleges rendszám alapján három környékbeli bugatti tulajdonosa jöhetett szóba, kiket majd bevisznek az őrsre, s neki kell azonosítania őket. Ahogy letette a telefont, egyszeriben rossz érzések árasztották el. Nem hiányzik számára egyáltalán ez a hercehurca, bár másfelé ment volna tegnap. Akkor már végezhetett volna első áldozatával, s e helyett mehet be majd a rendőrségre. „Legalább ne mondtam volna zsaruknak, hogy felismerném a gázolót, ha szembe találkoznék vele.” gondolta tovább. „De mi lesz, ha ráismerek a személyazonosításkor?” tette fel magának a kérdést, de egyben már a válasz is ott lappangott benne. Nem fogja feladni! Mert…nem akar neki ártani. De mért nem? Erre már a választ nem igazán tudta, ám pillanatnyilag nem különösebben érdekelte. Mindezen túl szeretett volna beszélni vele, mely által tán némileg fény derül a megmagyarázhatatlan dolgokra, amiket átélt. S ezen kívül még valamiféle mélyről jövő késztetés hatására meg is akarja ismerni. „Mint ahogy a kislányt is.” tette hozzá magában, s e gondolattól visszaterelődött figyelme a jelenre. „Ő vár engem.” gondolta mintegy a semmiből, és megindult a szobához, ahol a gyermek feküdt. „Képzelődök, vagy van valóság is a megérzéseimben?” gondolta tovább. „Talán közelebb jutok az igazsághoz, ha beszéltem a kislánnyal.” 12. Nelli felkapta a fejét. Tudta a nővértől, hogy be fog jönni hozzá a bácsi, akinek az életét köszönheti…De most egyszeriben érezte is ezt… Hogy közeledik, sőt mindjárt ideér…És tényleg! Nyílt az ajtó, és egy magas fiatalember lépett be. A balesetkor nem látta az arcát, hisz minden roppant gyorsan történt, aztán pedig eszméletét vesztette. De most mégis biztosan tudta, hogy ő az érkező. Az arca ripacsos, csúnyának mondható, ám neki mégis színpatikus volt az első pillanattól kezdve. - Szia. Gondolom, tudod, hogy ki vagyok. - kezdte Tener, ahogy belépett. - Igen. Te löktél félre a kocsi elől. - felelte Elli felkönyökölve. - Nagyon köszi ezt neked. - - Igazán nincs mit. Ha te annyi idős lennél, mint én, s én annyi mint te, akkor megtetted volna ugyanazt mint én. - mondta egy szuszra Tener, s közben meglepő dolgot tapasztalt magán. A gyerekekkel sohasem tudott jól kijönni, de most valahogy más volt a helyzet. Nem kellett keresgélnie a szavakat, sőt rögtön olyan közvetlen tudott lenni, mint régen gyermek korában, mikor még volt néhány barátja. - És hogy érzed magad? - folytatta, miközben leült az ágy melletti székre. - Hát…Egy kicsit fáj a lábam, és pár hétig biztos nem tudok majd járni. - - Majd csak túl leszel rajta. Gondolom anyukádék hamarosan haza visznek, és otthon már jobban telik az idő.- Ezek után általános dolgokról beszélgettek, Elli az oviról mesélt, Tener pedig a munkájáról. Aztán kiderült, hogy mindketten imádják a rajzfilmeket, s máris volt egy kimeríthetetlen közös témájuk. - Most már lassan mennem kell. - pillantott Tener úgy harminc perc elteltével az órájára. - Majd lehet, hogy máskor is meglátogatlak. - - Lehet… - húzta el a száját Elli. - A felnőtteknél ez azt jelenti, hogy szinte biztosan nem. - - Ezt jól látod. - nevette el magát Tener. - De nálam ellenkező a helyzet, vagyis szinte biztos, hogy igen. Sőt apukád megadta a címeteket, hogyha bármiben tud segíteni a jövőben, keressem fel. Így hát, ha már nem leszel itt, akkor otthon látogatlak meg. - - Az jó lesz. - felelte Elli, s egyfajta mélyről jövő elégedettség érzet áradt szét benne. Van egy új barátja…Igaz felnőtt, de nem baj. Valahogy másnak érezte, mint a többit… Közelebbinek az ő gyermeki világához… De…Egyszeriben furcsa hiány érzete támadt, s még önmaga számára is meglepő kérdés merült fel benne. - Vajon mi lehet a bácsival, aki elütött minket? - Tener már épp el akart búcsúzni, de ez a kérdés maradásra késztette. - Ez meg hogy jutott az eszedbe? - kérdezett vissza. - Gondoltál már rá többször is, ugye? - - Igen… És valahogy nem tudok rá haragudni. Sőt szeretném megismerni. - „Akárcsak én.” gondolta erre Tener, és már akart volna újabb kérdést feltenni ezzel kapcsolatban, de ekkor benyitott egy orvos, mert megkezdődött a reggeli vizit. Így hát Tener most már tényleg elbúcsúzott. „Tehát a kislány is úgy gondol a gázolóra, mint én.” gondolta kifele menet a kórházból. „De mi a fenétől lehet ez? Talán a baleset és a kocsiba csapó villám kapcsán valamiféle kötődés alakult ki köztünk… Egyfajta sajátos telepatikus kapcsolat… Habár a kislány jelenlétét nem éreztem tegnap éjjel… De tán azért nem, mert aludt. Persze nem kizárt, hogy csak hallucináció volt az egész kapcsolatom a gázolóval. De ha minden jól megy, még ma kiderítem, hogy mi is az igazság, csak tudjak a beszélni vele.” 13. Tod reggel arra ébredt, hogy roppant éhes. Ám mivel üres volt a hűtőszekrény, hát leugrott az utca végén lévő supermarketbe. Mindeközben próbált nem gondolni a tegnapra, de persze nemigen sikerült neki. Tette súlyos teherként nehezedett rá, és egyre csak nyomasztotta. Visszaúton a közértből döbbenten kellett látnia, hogy egy rendőrautó áll az emeletes ház előtt, melyben lakott. „Csak nem engem keresnek?!” torpant meg. Ekkor két rendőr lépett ki az épületből, beültek autójukba, és elhajtottak. Tod ezt látva megkönnyebbülten tovább indult. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy korán örült, mert miközben a liftre várt, a házmester hozzá lépett. - Két rendőr kereste az előbb. - kezdte a férfi. - Még tán egy perce sincs, hogy elmentek. - - Igen, és nem mondták, hogy mit akarnak? - kérdezte erre ő, miközben próbálta idegességét palástolni. - Nem. Csak azt akarták tudni, hogy mikorra várható haza, én meg mondtam, hogy fogalmam sincs. Ám még jövetelükkor, amíg a liftre vártak, sikerült egy részét elcsípnem a beszélgetésüknek. Mely szerint valami rendszámról volt szó, és megemlítették a maga nevét is. - A kocsimmal minden rendben van. - jegyezte meg erre Tod. - Így nem igazán értem, mit akarhattak. - tette hozzá, de persze tisztában volt azzal, hogy miért keresték. „Bekövetkezett hát, amitől féltem.” gondolta amint megindult felfele a lifttel. ”Valaki megjegyezhette a rendszámomat. Tehát a legkisebb reménye is elszállt annak, hogy megúszhatom a gázolást!” Lakásába érve első dolga volt, hogy töltött magának egy brendyt, pedig reggel sosem szokott inni, s máskor is csak ritkán. S miután felhajtotta, gondolatai sebesen kavarogni kezdtek… Most mit tegyen? Meneküljön? Előbb utóbb úgyis elkapnák. Vagy adja fel magát? Segítene valamit rajta?…Talán egy keveset. A nevét mindenképp meghurcolják, a menyasszonya elhagyja, s a pályafutásának vége. Az egész élete összeomlik! Töltött egy újabb pohárral, mert úgy érezte, józanul képtelen elviselni ezt a szörnyű helyzetet. Persze az ital sem segíthet sokáig… Nincs kiút számára! Börtönben fog rohadni hosszú éveken át. És ha majd kijön? Egy közutálatnak „örvendő” senki lesz. Esély nélkül arra, hogy újra kezdhesse a rögbit. „Apszolult nincs hát mért élnem.” összegezte magában kilátástalan helyzetét. ”Csak egy kiút marad számomra… Befejezni ezt az egészet örökre, hisz csak szenvedés lenne a további életem.” 14. Tener alighogy hazaért megcsörrent a telefonja. A rendőrségről hívták, miszerint a három lehetséges gyanúsított közül kettőt sikerült előkeríteniük. Így hát megkérték, hogy menjen be, hátha felismeri az elkövetőt. „Vajon ott lesz e köztük?” gondolta már buszon ülve, útban a rendőrség felé. „S ha igen, vajon felismerem e? Hát persze, hogy felismerem! Valahogy biztos vagyok magamban e téren. Na persze ez csak akkor áll, ha ami este történt, nem képzelődés volt a részemről.” Ekkor kipillantott a busz ablakán, s egyszeriben nyugtalanító érzések szállták meg. „Mi a fene ez?… Valami mintha azt súgná, hogy rossz irányba megyek, pedig biztosan tudom, hogy a rendőrség erre van. De akkor meg…” És hirtelen rádöbbent! A rendőrséghez igaz jó irányba indult el, de a gázolóhoz nem! „Ő NINCS OTT!” fogant gondolattá a megérzése. „Mintha…távolodnék tőle… De hisz…” ám ekkor hirtelen megszakadt gondolata, mert egy újabb érzéstömeg érintette meg. S ez hasonlatos volt a tegnap éjszakaihoz, valamiféle negatív impulzus tömeg áradt felé a másikból. És ahogy teltek a másodpercek, egyre erősödött, míg csaknem már konkrétan érezhette, hogy a gázoló egyre inkább elszánja magát halálra. De most ebbe más is keveredett, egyfajta kábító szédülés. „Ez részeg!” tudatosult az érzés benne. Ekkor a busz egy kanyarhoz ért, s normális esetben ez fel sem tűnt volna neki. De most úgy megszédült, hogy meg kellett kapaszkodnia az ülésbe, le ne zuhanjon. S ez azt jelentette, hogy nem csak tudatára, hanem teljes érzékrendszerére is hat a gázoló állapota. S így ő is részegnek érezte magát! Reális énje persze próbálta semmissé tenni a hatást… „Az képtelenség, hogy így messziről…”De még csak „végig sem hallgatta önmagát”. A legsürgősebb most az, hogy a másik halál vágyát legyőzze, úgy, mint tegnap éjjel. „De ez most más!” döbbent rá egyszeriben. Jóval erősebben sugárzik át az elszántsága az öngyilkosságra. Sőt annyira, hogy lassan a sajátjának kezdte érezni a halálos vágyat, mert az szinte belevésődött lelkébe. S így képtelen volt arra, hogy visszatartsa a másikat, mert egyre inkább önmagával kellett szembe szállnia. „Minden elveszett számomra.” fogant meg benne a kábult gondolat. ”Nincs miért élnem tovább…” „…Megőrültem? Ez az egész csak hallucináció lehet!” lüktette egy másik síkban reális énje. De nem volt elég erő, e önszuggeszcióban ahhoz, hogy normális irányba terelje önmagát, mert egyre erősebben hatott rá a másik idegállapota. Ekkor fékezni kezdett a busz, s ő tétován kipillantott. A túloldalt lehetett látni a rendőrőrsöt, mely az úti célja volt. Felemelkedett hát az ülésről, s próbált teljes lényével a mozdulatokra összpontosítani, hogy ezzel háttérbe szorítsa a gázolótól felé áramló impulzusokat. Ám a részegség érzetét így nem tudta elnyomni, s az első lépés után, ahogy megindult az ajtó felé, elvesztette egyensúlyát. És kis híján rázuhant egy nőre, csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a fogódzót. Persze a nő nem állhatta meg szó nélkül a történteket. - Szégyellhetné magát, még csak délelőtt van, de már tiszta részeg! Erre a vezető hátra fordult. - Hagyja el azonnal a buszt! - kezdte dühödten. - És még egyszer fel ne merészeljen így szállni! Tenerhez csak homályosan jutottak el ezek a szavak, és nem is érdekelték különösebben. Minden figyelmével arra összpontosított, hogyha támolyogva is, de lekászálódjék a járműről. A járdára érve megállt, és a rendőrőrs felé fordult, mely úgy húsz méterre volt. S habár ez csekély távolság, de nem az ő állapotában, főleg úgy, hogy egy nagy forgalmú úttesten is át kellett mennie. Tett egy bizonytalan lépést előre, majd a két oldalt irányba pillantott, de sehol a közelben egy átkelőhely. - A francba… - motyogta maga elé, s közben újból erősödni kezdett benne a másik hatása a távolból. …vágy a halál után…igen… itt és most! Szeme mereven bámult előre, szájára torz mosoly ült. …száguldó autók… csak néhány lépés előre…és vége mindennek. S megindult lassan előre! Elszántság a halálra és kábult részegség vezette lépteit, mert magáénak érezte a gázoló regisztrált impulzusait. Már csak két lépés és… De ekkor valami újszerűt észlelt. Félelem és értetlenség keverékének hullámai… Mi ez? Mintha egy új személytől származna…Igen…És a következő pillanatban már tudta… A KISLÁNY AZ!! Hát ő is bekerült közéjük. De mindezt csak egyfajta háttér információként érzékelte, mert tudatát jórészt lefoglalta a súlyos késztetés, hogy véget vessen életének. Lelépett hát a járdáról, jöjjön, aminek jönnie kell! Nelli vidám, bizakodó hangulatban volt. Végre mindjárt itt lesz anyu, már alig várja, hogy… Ekkor hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, mely törölte tudatából a megkezdett gondolatot. S ez az érzéstömeg másodpecek alatt nyomasztó hatássá nőtte ki magát, melytől félelem árasztotta el. Értetlen riadtsággal nézett körbe a szobába, de a következő pillanatban már tudta, hogy nem onnan jön a baj, hanem… De erre nem talált választ, miközben félelme egyre növekedett, s most már szédült is. Kedves kis arca sírásba torzult miközben felkönyökölt, hogy megnyomja a gombot, mellyel a nővért lehet hívni. De ekkor minden eddiginél erősebben megszédült, s a következő pillanatban szemei fennakadtak, és egyfajta transzba esett. Hátrazuhant feje a párnára, s ettől kezdve már csak testileg volt jelen a szobában. Gyermeki lelkére és szervezetére súlyos sokkhatásként hatott Tod öngyilkossági szándékának, és lerészegedésének átérzése. Mindezen túl érzékelte Tenert is, s ezt egyfajta áttételes vízióként élte meg. …Városi forgatag. Egy kislány áll az úttest szélén…De hisz ez ő! Most megindul előre, lassan, imbolyogva, nem törődve a kocsik áradatával .”Ne! Ne menj!” kiáltja erre önmaga felé, mely hang valójában az életben maradás ösztöne volt benne. Gyermeki lénye a külső impulzusok hatására egyfajta mutáns elváltozáson ment át, így láthatta önmagát Tener helyén, miközben átjárta lelkét Tod elszántsága a halálra. S e kettős negatív hatás, mint valami rémisztő sötét burok fonta körbe tiszta kis lényét. Számára ismeretlen „borzalomgóc” volt az „eldobni az életet” lüktetése. S ráadásul ez az érzéstömeg ezer csápjával kapaszkodott és vájódott belé, így egyre inkább a sajátjának kellett éreznie… Egy idegen borzalmat!! S mindeközben érzékelte ő is a szesz hatását, mely szintén ismeretlen volt a számára. Akár egy légörvény, ami magával ragadja, mely igaz valahol jó, de mégis érzi, hogy rossz felé repíti… S e szörnyű kettős szuggeszció végigszántotta karmaival lelkét, mely egyfajta borzadályként pillanatnyi tébolyt szült gyermeki lényében. Ráadásul további testi reakcióként verejték öntötte el, és szíve egyre hevesebben kezdett verni. Tod egy huzamra felhajtotta a harmadik pohár brendyt. Aztán felállt, megindult a konyha felé, saz italos üveget persze vitte magával. Erős szédülés tört rá az első lépésnél, ám érzett mást is, mert megint átjárta az „őrült képzelődése”. Habár ez különbözött a tegnap éjjelitől. Összetettebb volt, és… Mintha most két személyt érzékelne.. Azokat, kiket elgázolt. Időközben kiért a konyhába, kinyitotta a gázt, és leült a földre, mintha csak ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Szóval már a kislány is. - mondta maga elé hangosan, és torz vigyor ült ki az arcára. „Most már kettős képzetem van. Ezt hívják totális tébolynak. Persze, legalább egyel több okom van rá, hogy véget vessek mindennek.” A falnak döntötte fejét, ivott egy kortyot, s most már egyáltalán nem próbált ellent állni annak, amit őrült képzelgésnek hitt. Hisz minden tök mindegy már! És felfoghatta a két másik eltorzulását, hogy lelkükben ők is utat engednek a halálnak, melyet ha akaratlanul is, de ő szuggerált beléjük. - Haljunk hát meg együtt. - motyogta maga elé, s valahol szeszgőzös lelke mélyén érezte, hogy nem képzelődés, amit átél. Ám bármi is, már nem igazán érdekelte. Neki már minden mindegy, hisz csak karnyújtásnyira van a haláltól… Már hallja is a hangját. Halkan sziszeg akár egy kígyó, mely majd a Vég örök nyugalmába marja. És a gáz egyre csak áramlott a kis konyhában… Evelin sietős léptekkel haladt át a kórház előcsarnokán. Végre újra itt lehet kislányánál. Legszívesebben az éjszakát is vele töltötte volna, de az orvosok lebeszélték erről. De ma itt lesz a nap nagy részében, holnap pedig, ha minden jól megy, már hazaviheti Nellit. És aztán… De erre most nem akart gondolni, mert megannyi gond felvetődne benne gyermeke sérülésével kapcsolatban. Mindjárt oda ér hozzá, el a komor gondolatokkal! Vidám és közvetlen akar lenni vele. Tener imbolygó léptekkel megindult előre, nem nézve se jobbra, se ballra. Út a halálba?.. Már csak egy lépés, és a kocsik közé ér. Nelli tisztán látta „önmagát”, hogy a járda széléhez ér, de folytatja útját tovább. „Ne tedd! Állj meg!” kiáltotta felé, ám hiába. A „másik” lassan lelépett az úttestre, s közben hátra fordult. Arcán torz mosoly, szemeiben révült csillogás. - - Ez csak játék. - suttogta, ám ő tisztán hallotta a kocsik zajának ellenére is. - Egy halálian jó játék! - folytatta a másik, s ő csak nézte magatehetetlenül a végzet felé imbolygó kis testet. Igen, csak nézte, mert lelke már porba hullt. Valamiféle felfoghatatlan külső erő megfosztotta a létezés alapfeltételétől, az élni akarástól. Mindeközben szívének dobogása tovább gyorsult, és közeledni kezdett ahhoz a ponthoz, mikor már nem fokozódhat tovább az iram.. ÉS MEGÁLL! Elena kedves mosollyal az arcán nyitotta az ajtót. Végre itt van, és… De az elébe táruló látványtól egy pillanat alatt megfagyott benne minden gondolat és érzés. Mert gyermeke merő verejtékben feküdt a kórházi ágyon! Arcán apró remegések futottak végig, mint akit a hideg ráz. Pedig szó sem volt erről, hanem a tudatában átélt történések váltottak ki ily reakciót. Tod értelmét a gáz egyre inkább elkábította. Egyféle édes nyugalom lett úrrá rajta, melyhez persze a fogyasztott szesz is hozzájárult. …Most már jó minden… Már semmi sem zavarja. Lelke, mint egy szabadon szárnyaló madár… Mindeközben továbbra is érzékelte a másik kettőt. Meghasonult elszántságukat a halálra, mely ellen reális énjük még próbál küzdeni, de nem sok sikerrel. Szemei ekkorra már egyre hosszabb időre lecsukódtak, és közeledni kezdett ahhoz a ponthoz, hogy eszméletét veszítse. Fékek csikorgása, autók koccanásának zaja csendült körülötte, de Tener csak lépdelt tovább mereven maga elé bámulva. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy bármelyik pillanatban elgázolhatják…Sőt! Üssék csak el! Mert akkor maga mögött hagyhatja ezt az utált világot. A „másik” Nelli mint egy megigézett úgy haladt végzete felé. S habár még az első autó le tudott fékezni, de ő tovább ment, és a következő már nem bírt megállni, s elgázolta! És láthatta „önmagát”, ahogy elzuhan, és vére freccsen a betonra. A saját végzetét nézhette végig! Időközben szívének dobogása a végletekig fokozódott. Még néhány másodperc, és… …Pszicho rémképzete pedig folytatódott tovább… Lassan felemelte fejét az úttesten fekvő gyermek… Hogy önmagával szembe nézzen! Arca merő vér, de ajkain mégis mosoly vibrált. Rideg, gúnyos mosoly. - Én te vagyok, te pedig én. - suttogta. - Gyere hát velem. S ő egyszeriben azt érzékelhette, hogy homályba borul minden körülötte. És mintha valamiféle láthatatlan mágnes kezdené vonzani az úttesten fekvő felé. - Neeeeee! - szakadt ki belőle az ellenkezés, mert érezte, ha nem áll ellent, akkor az végzetes lehet számára. De már hiába volt minden! Mert gyenge kis lénye képtelen volt tovább kapaszkodni a lét gyökerébe. S a következő pillanatban szíve már nem bírta tovább a felfokozódott idegállapotot, és megszűnt dobogni!!