Kivonulás

Álltunk a morajló tömegben .A megváltót vártuk. két izmos kar emelkedett a 
magasba. A hangzavar elcsitult. Széles férfi mellkas domborult fölénk. 
Két hatalmas tenyér tárult az ég felé. Mindenki elhallgatott, és ő megszólalt. 
Szavaiból bűvös erő sugárzott. Mély, földöntúli, pokolbéli erő. De szavai 
Istenről és a Mennyről visszhangozottak. Új, szebb jövőről. Új, szebb világról,
tejjel-mézzel folyó Kánaánról
 Sivatag homokja mosta a talpunk. Világok pusztultak el. Gyilkos tüzek égtek az 
 éjszakában, amelyek megölték a sötétséget. És mi mentünk utána. 
Vakon és feltartóztathatatlanul. 
tengerek váltak ketté előttünk. Víz fakadt a kopár sziklából. angyalok szárnyi 
csattogtak felettünk, a Sátán patáinak zaja dübörgött a lábunk alatt, 
de ő kiterjesztette fölénk izmos karjait, széles vállaival tartva az ég dühöngő 
boltozatát, domború mellkasát feszítve a szembefújó száraz és forró szélnek.
Követtük őt. Lényéből isteni misztikum áradt, álmai új erőt adtak nekünk. 
Szavai újult vágyakat csepegtettek belénk: szemünk előtt csak az Új világ 
lebegett.
Százezernyi kudarcélmény, milliónyi hiába virradó nap, milliárdnyi pihenésre 
pazarolt éjszaka maradt mögöttünk. De mi csak mentünk, mentünk utána. 
Bárhová követtük őt egy szebb jövő felé.
A szakálla már őszbe csavarodott. Mellkasa behorpadt, egykor izmos karjai 
remegőn, aszottan emelkedtek égi fohászra. De a szavaiban még élt a tűz, 
amely világokat pusztított el : Sötét és gonosz világokat.
aztán egy nap elhagyott bennünket. Teste ugyan közöttünk maradt, 
és ugyanúgy feküdt a szegényes sátrában, mint a többi hajnalon, de a lelke 
már messze járt.
Talán az új világ kapuin lépett be éppen, talán az új kor kürtszavai 
szólították el. Talán megérkezett oda, ahová egész életében vágyott.
De mi maradtunk. Itt, a forró, sivár és kihalt sivatagban, és csak álltunk 
a tömegben.
Új megváltót vártunk. Új messiást. Az igazit.
A tömeg tompán morajlott. A Nap forrón tűzött. Agyamban az állatok bőgésének 
őrjítő zsivaja dobolt.
Monoton, halk ima szűrődött ki az egyik sátorból. A megváltót gyászolták. 
Hitüket temették. 
És akkor önkéntelenül megmozdult a jobbom. Megmozdult, az égnek lendült. 
A Hangzavar elcsitult. Minden arc felém fordult. Mellkasomat az égnek 
feszítettem, két karomat a Menny felé tártam. Mindenki elhallgatott, 
és én megszólaltam. Hosszan, fennhangon beszéltem. Önkéntelenül és öntudatlanul.
 Aztán elindultam. Magam sem tudtam, hogy hová, merre, csak el innen. 
 Ki a sivatagból. Valaki elkiáltotta magát
" A Megváltó ! " Ráztam a fejem és minden erőmet összeszedve kinyitottam a 
számat, hogy szóljak: " De nem, nem! Nem én vagyok! ", de a hangomat százezrek 
üvöltése nyomta el. " A Megváltó ! "
Mentem elől, tehetetlenül, a többiek utánam. mindenki követett. 
Követett az értelmetlenségbe . Követett a halálba.