Álomvilág
 
 
 
A nappalok hogy bezárnak
Börtönébe ez álnok világnak.
Madár lelkem hogyha szállna
A napfénynek nehéz lánca
Nem ereszti, egyre tartja,
Hogy ezer árny üljön rajta.

 
De ha jő a hold,
S a fénylő csillag,
A börtönkapuk sorra nyílnak,
S már szállok magasan, érzem
Az édes álom, lágy ölében.
 
Lenn a rónák,
Erdők, völgyek,
Ezredéves, vaskos tölgyek.
Csodavilág, mit más sose látott,
Ébreszt bennem furcsa lángot.
 
Már látom is a vágyott helyet,
Mit kerestem, s melyet
Buja lomb, zöld erdő rejteget,
Hogy ne lássák a gonosz szemek.
 
Mert ez lakhelye minden jónak,
Friss pataknak, édes bogyónak,
S ez a hely, hol szorgos tündék
Méretlenül itatnak nepenthét,
Hogy hozzon gyógyírt bánatára
Annak, kit vár a valóság vaskos zára.
 
Így vagyok én minden éjjel,
Tele ezer reménnyel, kéjjel,
Hogy főm már nem árnyékolja be
Plútó izzó vasszekere.
 
Ám hamar vége ennek is,
Mint minden jónak,
S érzem súlyát a béklyónak,
Ha jő a reggel,
Vár rám börtön
Tele kérdő rejtelemmel:
Büntetésem meddig töltöm?



 
 A szó hatalma
 
 
Miért nem követtek,
Ha forr bennem a vér?
Miért néztek rám,
Ha a kedvem ledér?
Miért gondoljátok,
Hogy a szavam oly nyers?
Miért nem értitek,
Miről szól a vers?
Szívem, s lelkem
van öntve soraimba
S ti, mégsem értitek,
miről sír a líra.
Ha kedvem borong,
Csak nevettek rajtam,
Ha vidám, mint a napkorong,
Azt hiszitek, baj van.
Senki sem ért engem?
Igazán mit akarok?
Vágyom egy jó szóra,
Hiszen ember vagyok.
  
 
2001. január 25.
 
Éjszakák
 
Úgy eltűnt minden, mint egy pillanat.
Szép volt a nyár, de nincsen már,
Az árva tél elragad,
Magával visz az ár.
Nem is oly rég
Mikor táncoltunk
A réten még,
S bokrétát fűztem hajadba,
S a fűszeres estén
Együtt sétáltunk
Te meg én,
S a hold megcsillant
A tenger sötét vizén,
Akkor még jó volt.
De hová lett az az éj,
Mikor veled együtt voltam,
S reggelre már félig holtan
Búgtam füledbe bókot,íbr
Csak adj még, még egy csókot,
Egy utolsót,
Aztán vége?
Elmúlt, mint minden.
Nincsen már.
Mert jó volt elvesztettem,
S vele téged.
Mert repülni vágytam az égben,
S izzó, vörös lángban égtem,
Ezért elmentem keresni más hazát,
Hol nem te vagy, de ezer más.
Hol minden szép, megleltem,
De nyugodni mégsem tud lelkem,
Mert, ha lehunyom szemem,
S vár az álom,
Magam karodban találom,
S eszembe jutnak ama rég halott
 Fűszeres éji pillanatok.
 
 
 
Én
 
 
Ki ismer engem?
Senki, még magam sem.
Mi vagyok, költő,
A szavakat szóba öltő?
Vagy ördög, a körmönfont, ravasz,
Egyszerűen csak egy lázadó kamasz?
Egyszer ez, egyszer az, mindenkinek más.
Amelyik orcámat feléje fordítom,
Amelyik szavamat fülébe ordítom
Úgy ítél meg engem, tőlem csak azt várja,
És csakis azt az egy énemet látja.
 
Sírj
Sírj, óh sírj,
Ha megtagad a világ!
Zokogd ki szíved
Összes panaszát!
Ha jő az éj,
S vár rád bús kedély,
Sírj csak!
Szíved könnyebb lesz,
Ne félj.
 
Sírj, egyre csak,
Ha napjaid borúsak
Ha ember feléd se néz,
Vagy bámul a tömeg