" Az istenek halnak, az ember él.”

Kezdetben teremté Isten az eget és a földet, és látá az Isten, hogy ez jó. Ennek utána Isten felbuzdult a munka szépségén, megteremté a világosságot, és szétválasztá az eget a víztől és a száraztól. Azután monda Isten: hajtson a föld gyenge füvet, pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől, madarak repdessenek az ég mennyezetének színén, és hozzon a föld élő állatokat. És látá az Isten, hogy ez jó. Lőn reggel és lőn este: ötödik nap. A hatodik napon megteremté az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. Megteremté tehát Isten az embert, mint alkotásának csúcsát, hogy uralkodjék minden teremtett dolgokon: anyagon és élőn: az emberek pedig sokasodtak és uralkodtak egymáson is. És látá az Isten, hogy ez nem jó. Elgondolkodott tehát a hetedik napon, és látta, hogy az ember túlságosan hasonlatos őhozzá, hogy az ember teremteni akar, és ítélkezni és uralkodni büszkesége okán. Meglátta az Isten tulajdon képét, és elborzadott műve felett -- ítéletet hozott, és letaszítá az embert a maga világából és újra egyedül maradt a mennyben. Az ember így szabad lett és sokasodott, egyre többen lettek az Isten magányával szemben, és egyre többek lettek a munka által, az Istennel ellenben, büszkék voltak, akár az Úr: és szabadon alkottak ítéletet. Képesek voltak mindarra, amire a Teremtő. Nem volt már szükségük " erős várra " , lerombolta hát szellemükkel minden falat, s a mennyből lopott láng immár szabadon loboghatott. Elgondolkodott tehát az Isten, hosszan és aggódva. Belátta tévedését, és bölcsességében azt rendbe hozni próbálta. Alászállt a mennyekből a földre: alávetette magát az általa teremtett törvényeknek. Tudta, hogy az emberek csak emberi módon képesek tenni és gondolni -- a megváltás is csak akkor kell nekik, ha emberszabású. Lejött tehát az Isten a földre: tanítani kezdett, mesélt az embernek csodás dolgokról : szeretetről, igazságról, egyenlőségről. Szerény lett volna, és alázatos? Csak hazug volt ő, szívében büszkeség honolt, egyetlen vágya visszaszerezni hatalmát, hogy ismét uralhassa az emberek lelkét, hogy uralkodhasson az ember szívén: megdönteni a szellem erejét, hogy az ember is csak " lelkes állat " legyen. (Mindörökké...) Ismerte már az embert, úgy, mint tenmagát: ígért hát nekik hatalmat--részesedést az ő hatalmából, bárkinek, aki vele tart. De hatalmat inkább ő remélt. Az alázatosnak ( gyalázatosnak ) nem jár hatalom. Hiába kísértette meg az őket. Az embernép bölcsen végighallgatta " mesterét " , és eközben rájött, hogy nagyobb hatalma vagyon az Istennél ( vagyon az Istennek ) Elpusztította hát az Istent a földről, arra ítélte, hogy hatalmát örökké pusztulva lássa a földön: tanítását pedig a Gyengék őrizzék, örökké szeme elé tartva tulajdon esendőségének és kudarcának tükrét. A hatalmasok és okosok pedig kihasználták kudarcát, és felhasználván azt, uralkodának a gyengék felet Akadnak szerencsére tiszták és bölcsek is. Ők ismerték helyüket a világban, és tették a dolgukat. Nem törődtek többé a kicsinyes istenséggel. Ők azok, akik tudták, hogy az Isten örökre meghalt a földön-- még kölcsönkapott testét sem hagyta maga után.