"Kivancsiságból kivettem a zsebemből egy ceruzát, és hozzáérintettem a pókháló egyik szárához,
Azonnal választ kaptam. A háló, melyet fenyegető lakója rángatott, rezegni kezdett, valósággal
elvesztek körvonalai. Bármi is  súrolta volna karmával vagy szárnyával e bamulatos csapdát,
már reménytelenül fogságban lenne. Ahogy a rezgés alábbhagyott, láttam, ahogy a háló ura
vezetőszálát tapogatva küzdelem jeleire les. A ceruzahegy példa nélküli betolakodója volt ennek
az univerzumnak. A pókot pókgondolatai határolták körül, univerzuma pók-univerzum volt.
Minden, ami ezen kívül esett, irracionális, külsődleges, legjobb esetben nyersanyag volt a pók
számára.
  Amint a vízmosásban tovább haladtam, mint egy hatalmas, lehetettlen árny, rádöbbentem,
  hogy a pók világában én is létezem."
                                                                             (Loren Eiseley:The Star Thrower, 1978.)


                                                                    I.

Keresztfa. Két pár huzallal vállain, a szelíd, fűborította dombtetőn. Egy villanypózna. Magas
égbetörő szárral áll a magányos domb csúcsán. Fölötte bárányfelhők úsznak el, a tövében
birkanyáj legel. A nyáj. Talán az Úr nyája.
  Olyan furcsa, olyan kirívó, olyan szembetűnő a természet harmónikus zöldjében, lágy vonású
lankáin, sejtelmesen elmosódott és mélyen érett színei között, hogy még ha nem tudnám is, mi
célt szolgál, érteném mit jelent: a halált. A halált, amely ott magasodik a természet és az Úr
nyája fölött, a halált, amely hatalmasabb mindennél és mindenkinél, a halált, amelynek
égbetörő keresztje talán a csúcsához, a mennybe, talán a tövéhez, a pokolba juttat, a halált,
amely a világ egyetlen hatalmas istene.
  Közeledek felé. Lassan, iszonyú lassan. Ahogy ballagok fel, szépen komótosan a domboldalon,
egyre közelebb jutok a kereszthez. Egyre közeleg a csúcs: a halál. És túl rajta a menny, vagy a
pokol, vagy egyik sem.
  Közelebb érek a villanypóznához. Valami lóg rajta. Valami elrongyolódott, kiégett húscafat,
talán egy gólya akadt a vezetékbe, szétégette az áram, és most ott lóg a halál örök és fenyegető
emlékművén.
  Nem. Ahogy közelebb érek, jobban látom már. Úgy néz ki, egy ember az. Véres és maszatos
kezekkel, lábakkal, töviskoszorúval, ágyékkötőben, lógó májjal. Hogy Jézus-e, Spartacus,
avagy Prométheusz, nem tudom eldönteni. De akkor és ott, megvilágosodott előttem minden.
                                                             
                                                             II.
                                                             
Már sötétedett. Hangos, tompa, puffanásokkal szörcsögött végig a sakon az átázott csizma.
Sírni lett volna kedvem. Sírva rohanni, ki a világból.

Valahol messze, igen túl a mindenségen kell lennie. Lennie kell! De nekem itt van rá szükségem,
itt és most! Vajon lesz-e erőm elmenni hozzá oda, a messzeségbe? Nem tudom. 
De iszonyúan zakatol bennem, hajt, űz, nem hagy nyugodni. Őrjítően tombol, tép, szaggat, a
fogát csattogtatja felém, vagy mézédes nektárt csepegtet az ajkaimra, és vonz, vonz és hív...

  Mindig közöttünk marad!
  Emléke örökre tovább él!
  Nem feldjük el soha!
  Ő már az örök boldogság részese!
  Az emberi test 70%-a víz.
  Jaj, de bosszantó!
  
  Vágy. Valami óriási, valami megfoghatattlan, végtelen erő. Itt zakatol a koponyámban,
lüktet, éget felfoghatattlan tűzzel. Kell valami, valami kell, valami, valami. Nem tudom, hogy
mi, hogy hogyan, hogy miképp, csak kell. De kell. Nagyon. Elviselhetettlen kínként tör rám,
végigzongorázik a csontjaimon, a lábujjaimtól a koponyámig, majd őrült üvöltésben tör elő
kiszakadt számból...
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Á...Érzések! Mit ér a rongyosra tépett száj...

                                                               III.
                                                               
  Laimené! Laimené!
  Ki az? Ki vagy, ki Laimenét zavarod ily késői órán? szólj, s lépj beljebb! Hajlékom szerény,
de megosztom, ha kell: a kevés is sokká gyarapszik, ha osztozik rajta a jólelkű ember.
  Én vagyok az, haliartiszi Theasztosz, jó Laimené! Hírt hoztam, istenek hírét! Didüma
városából felénk tart a dicső diamón, Kalüpposz, kiről a delphoi jósok szoltak! Jöjj vélem,
délioni Laimené, menjünk elébe az isteni sarjnak, kiről zengi a múzsa:

  Eljön a hajnal a végtelen éjben,
  Isteni sarj jön a rossz nap után.
  Hellasz s mind, aki ember a földön
  Véle dalol, s új kor dala száll.
  
  Igaz hát ahír, jó Theasztoszom, hogy Zeusz Kalüpposz képében a földre száll, s véle örök
boldogság jövend az emberi nemre? ez lenne az, miért az imént kínzó látomás gyötört? Eljött
hát közénk a várva várt megváltó?

  Jöjj, Laimené, add kezed, s cseppet se késlekedjünk! Saját szemünkkel láthatjuk meg hamarosan!
  
                                                               IV.
                                                               
  Vajon ébren vagyok-é, vagy káprázat csupán, mit szemem résnyi világa látni vél e hitvány
rongyok alatt? Ily gyönyörűségest, mint e lányka! Legyek bár Zeusz ivadéka, s ekképp isteni
sarj, nincs más vágyam, mint e lánykát magaménak tudnom! Ó, nümphák leggyönyörűbbike!
Szólj, kérlek, mondd  neved, csak hogy hangodat halljam, s áldjam ezerszer Érószt, hogy vagy,
s zeuszt, hogy látnom engedte földre szállva Aphroditét!

  Ó, ifjú! Kissé túlzol! Hiszen csak egy egyszerű délioni parasztlány, Laimené vagyok.
  
  Laimené, Laimené! Mily csodás összecsengése a hangoknak! Mily édes csobogással patakzik
meggypiros ajkán a satnya hangzók sora, egyedüli értelmet adva a hangok létének! Bocsáss
meg, drága hölgy, hogy idegenül megszólítani mertelek, de elbűvölt isteni szépséged, melynek
Hellasz összes almájával sem adózhatna kellőképp a trójai Párisz!

  Nem tudom, ki vagy, s honnan jöttél, de szemeidből olyan furcsa, mély és mérhetettlen erő
árad, mely magával ragad, és messzi szárnyalásra hív...

  Bocsáss meg újfent, szép Laimené, hogy nevemet ezeddig titkolni mertem. Kérlek, szépséged
vak csodálatának, s ne illetlenségemnek tudd. Megmondom hát: Kalüpposz vagyok,
Khaleoszthenész fia, a boiótiai Koróneiából.
  Kalüpposz? Aki...
  
  Ó, Kalüpposz, kire szívem titokban mindig is vágyott...
  
  jöjj hát, szépséges Laimené, jer vélem, hogy szerelmünk méltóképp beteljesüljék!
  
                                                                       V.
                                                                       
  Talán...meg kéne próbálni élni végre. Élni, hiszen ezért van ez az egész: élni, élni és meghalni.
A cél nem a halhatattlanság, ugyan! Az sokkal könnyebben elérhető! Hiszen jön az élet, és
akadályként gördül eléd! Mennyivel nehezebb így meghalnod, mint örökké élned! És te inkább
lehunyod a szemed, és álmodsz Istenről és az Örökkévalóról, ahelyett, hogy szembenéznél a valósággal,
a boldogan boldogtalan Léttel, és az Örök Elmúlással?
  Talán meg kéne próbálni élni végre. Nem feláldozni az életet...Magáért az életért. Azt mondod,
Jézus is ezt tette? De hát ő csak egy isten volt, egy gépezet, aki nem tehet mást, minthogy
tökéletes legyen. Neki ez volt a kötelessége. Őt erre programozták. Erre volt hivatott.
De te?! Te ember vagy. Hívő, érző, gondolkodó. Aki hisz, aki érez, aki gondolkodik. És aki téved.
Aki köteles hinni, aki szügségszerüen érez, és akinek muszáj gondolkodnia. Aki tévedni hivatott.
  Azt hiszed, neked is gépnek kell lenned? Vacak kis tökéletes istennek? Zakatoló robotnak,
aki holmi megváltásokat hirdet, ahelyett, hogy önmagát váltaná meg a megváltás kényszerképzetétől?
  
  Messze vagy attól, hogy semmit se tudj. Mert egyvalamit biztosan tudsz? semmit sem tudsz biztosan.
  És Jézus is a kereszthalált választotta a megváltás helyett...
  
                                                                 VI.
                                                                 
  Mostantól élek. Mintha most születtem volna meg. Kellemes-fáradtan kelek az óra döbbenetéből.
Zsongó, zsibongó zene szól lelkem legmélyéről, majd szétáramlik tagjaimon. Igen, boldog vagyok.
Boldog! Te elrabolsz a végtelen űrbe, én meg csak fekszem az öledben nevetve, és mosolyod
mögül néz rám a boldogság...

  Eljön a hajnal a végtelen éjben,         
  Isteni sarj jön a rossz nap után.
  Hellasz, s mind aki ember a földön,
  Érte remél: aki meghátrál.
  
 Ó, jaj! Égető fájdalom tör rám a messzeségen túlról. Nem, nem, innen egészen bentről, és
 tébolyító erővel taszít el... De nem, ez mégsem lehet az, mégsem azt érezhetem, ez más, ez 
 lángol, de jéghideg, ez édes, de kőkemény, ez ne hagyj el, ne hagyj itt, ne remélj! Én... Te...
 És... Ők? Megtehetem-e? Boldoggá tehetlek-e téged, s boldog lehetek-e koróneiai Kalüpposszal,
 aki a boldogságot egész Hellaszra hivatott elhozni, s nem egyedül nekem?...
 
  Laimené, ó, álmaim leggyönyörűbbike, hát velem vagy igazán? Hát nem csak álmodtam az egészet?
Hisz akkor ez minden álmok legboldogabbika: az élet maga!

  Kalüpposz, kedvesem, félek, az álom illékony és hamarosan messzire száll! 
Te félisten vagy, ki küldetésben jár, s dolgod van még e földön elég.
Jut-e majd időd rám, Laimenére, a délioni parasztlányra?

  Ó, drága Laimené! Hogy is gondolhatsz ilyenekre?! Mit nekem Hellasz, mit nekem emberiség
mit nekem Zeusz, s az istenek! szembeszállok isteni atyám akaratával: életemet neked s közös
boldogságunknak szentelem. Boldoggá csak úgy válhat minden hellaszi, ha köztük te is boldog
vagy, s én is boldog vagyok!

Csendesen, kopogtatás nélkül nyitott be. Mi benn ültünk, körben az asztalnál: Mózes, Buddha,
Konfúciusz, Jézus, Mohamed és én.Tétován állt meg a küszöbön. Mi éppen a világ 
megváltásával voltunk elfoglalva: beszélgettünk, iddogáltunk ( még Mohamed is). A lány
kissé riadtan nézett körül. Aztán amikor meglátott, némiképp megnyugodva hozzám lépett.
 
  Olyan kócos vagy! Megfésülhetem a hajadat?
  
  Miért akarod megfésülni a hajamat?
  
  Mert olyan kócos a hajad. ha ilyen ronda, fésületlen vagy, nem foglak tudni úgy szeretni, 
mint ha meg lennél fésülve.

  Szeretni? Miért akarsz te engem szeretni?
  
  Mert az olyan jó dolog, ha az ember szeret valakit. Meg az is, ha valaki szeret. de kár, 
hogy engem nem nem szeret senki, és én sem szerthetek senkit! Pedig úgy szeretnék szeretni...

  Na, figyelj kislány, mi most itt nem érünk rá szeretni téged. Most éppen sokkal fontosabb
dolgaink vannak.

  Hát persze. Tudtam, hogy engem senki sem szeret...
  
  Nézd, kislány, ne haragudj, de nekünk meg kell váltanunk a világot. Azt azért beláthatod,
hogy ez némiképp fontosabb, mint az, hogy téged szeressen valaki.

  Hát persze. Beláthatom. És mi az a világmegváltás?
  
  Hát az valami olyasmi, mint amikor átkiséred az öreg nénit a zebrán.
  
  Akkor ez valami jó cselekedet? Jobbá tenni a világot, vagy ilyesmi?
  
  Igen, mondhatjuk így is.
  
  Hohó! Akkor megvan! Szeress engem, és egyből jobb lesz a világ!
  
  Hát, nem is tudom. Ti mit szóltok hozzá?
  
  De ők akkor már nem voltak ott. Eltüntek semmivé váltak. Csak egy papírfecnit hagytak ott,
amin ez állt:

  A világ megváltása rátok vár. Sok szerencsét hozzá!
  
  Egyedül maradtam.
  
  Nem. Ketten maradtunk.
  
  A szemébe néztem. Hirtelen nem is tünt már olyan nagyon kislányosnak. És abban a pillanatban
olyan érzésem támadt, mintha egy kicsit jobb lenne a világ.
 
  Na mi lesz, nem váltjuk meg a világot?
  
  Hát, megpróbálhatjuk.
  
                                                                 VIII.
                                                                 
Zeuszra, cseréljek helyet Atlasszal, s kelljen vállamon tartanom egy örökkévalón át az ég
boltozatát, ha van dicsőbb daimón, drága Kalüpposzom! Éjjel-nappal mulatunk, s amint
elfogy a borital, isteni erőd révén telivé varázsolod az üres kupát... Nem is lehet bodogabb
az élet! Lássatok hát csodát, thébaiak: a delphoi jóslat valóra vált!

  Kalüpposz, kedvesem, tedd félre a borral telt kupát! Régóta nem hagy nyugodni egy baljós
gondolat, és rémálom borzító képei gyötörnek éjszakánként!

  Ugyan, hagyd most az üres fecsegést, Laimené, kedves! Igyál, s aztán jöjj velem, s légy újra
csak az enyém!
  És mi van, ha a szeszgőzbe fulladt megváltáson túli spiritusz új értéket kíván? Kalüpposz,
mi lesz a nagy gondolatokkal, hová tűnt az az ifjúi hév, amely áradt belőled: mikor mondod ki
végre, hogy  ezeréveken át tévedésben éltünk: vakon hittünk a józan észben, amely éppen ezen
vak hit révén vált szánalmasan megbizhatatlanná... Kalüpposz, mikor szólja ajkad az igazságot
hozó igét, mikor rombolod le az ezredéves falakat, amelyek az Új útjában állnak, mikor hozod
le Zeuszt a földre, hogy holttestébe rúghass, mikor rombolod porrá ezt a ránk korhadt világot?
Kalüpposz, kedvesem, mikor hagysz végre fel az ivással, és hozod el a várva-várt boldogságot?
Mikor nyílik ajkadon szó-, s nem orrodon borvirág?

  Ugyan, ugyan, Laimené, kedves! nem gondolod, hogy egy kissé sokat ittál? Jer inkább
közelebb, hadd teljék kedvem benned!
 
  Hagyj, részeg disznó! Hát daimón vagy te? Zeusz isteni ivadéka?
  
                                                             IX.
                                                             
  Valahol messze, igen, túl a mindenségen kell lennie. Lennie kell! De nekem itt van rá szükségem,
itt és most! És hiába ülök itt, verem a fejem a falba és visszhangzok százszor elcsépelt
szólamokat, hiába próbálom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hiába próbálom
értelmezni az értelmetlent, valamit varázsolni a semmibe...

  Borgőztől párás éjszakák
  Csikkek között átvírasztott hajnalok
  Gyűrött arcú és aszott mellü szépségek
  Fillérekért megkapható félpercnyi gyönyör
  Hamutartóba nyomott végű, extra light boldogság
  Néhány kiürült literes borosüveg
  Két használt óvszer és egy véres tűjű fecskendő
  Egy fecske-
  pont az, amelyik nem csinál nyarat
  és egy kakas,
  amelyik minden hajnalban álmomban kukorékol
  
  Vágy. Kínoz, hajt, örökkön örökké, értelmet, tudatot, célt, rendezettséget keresve mindenütt.
Teremtők hadát teremtem magam köré, a világ racionalitásával magyarázom önnön ráciom
ködös szüleményeit. Nem látom be, hogy magam vagyok a ráció: hogyan is láthatnám be, hiszen
ez saját rációm ellen vétene. Hogyan mondhatná ki egy szabály, hogy önmaga megszegésével
teljesül? Hogyan írhatná le egy algoritmus tökéletesen saját tévedését?
  Mit vártok ti tulajdonképpen? Mit akartok?
  
  Ennyi lenne a megváltás?
  
  Nem. Több. Egy papírfecni.
  
               
                                                                      X.
                                                                      
  Ó, égiek!Miért büntettek engem ez aljas tett véghezvitelével? Kalüpposz, kiért egyedül élni
tudtam, s kinek gyermekéta szívem alatt hordom... Mily alávaló tőletek, gaz égiek, hogy ját-
szadoztok érzésekkel, életekkel..." Boldogságot hoz az isteni Kalöpposz az emberekre...Milyen
szánalmas. ócska játék...Csodatétemények, égi jelenések, jóslatok, bor a kupákba, hal a hálóba,
lélek a holtba... S hitték az emberek, hogy ő majd az örök boldogságot hozza reánk...
  S most rajtam a sor: halálát kell idéznem, hogy végzete beteljesüljék, és megváltsa a világot.
S ekkép aljas játékotok nem várt véget ér majd: Kalüpposz halálával az emberek a ma mámorát
elvesztik ugyan, de nem a reményt. S ha Kalüpposz önerejétől fűtve valóban örökké tartó jót
adna is nekünk, ugyan mire mennénk vele? Ha minden jó, s nincs mellette rossz, boldogok sem
lehetünk soha, hiszen nincs, amihez mérten a jót jónak vélni tudnánk. De ekképp, hogy
Kalüpposz szörnyű véget ér,  az emberek örökkön örökké hinni fognak benne, hogy Zeusz
majd újra elküldi egyszer közénk a fiát, és beteljesül a delphoi jósok szava:

  Eljön a hajnal a végtelen éjben,
  Isteni sarj jön a rossz napután.
  Hellasz, s mind, aki ember a földön
  Véle dalol, s új kor dala száll.
  
S ezen remény erőt ad nekik, s teszi a jóslatot igazzá... S mind az emberek visszavárják majd
karóneiai Kalüpposzt, és boldogok lesznek örök időkig...
  Kivéve egy bizonyos Laimenét valami Délionból, aki egyedül neveli apátlan fiát... S aki bol-
dogságát és kedvese életét adta az emberiség boldogságáért...

                                                                      XI.
                                                                      
  Keresztfa. Két pár huzallal vállain, a szelid, fűborította dombtetőn. Egy villanypózna. Magas,
égbetörő szárral áll a magányos domb csúcsán. Fölötte bárányfelhők úsznak el, a tövében 
birkanyáj legel. A nyáj. Talán az Úr nyája.
  Olyan furcsa, olyan kirívó, olyan szembetűnő a természet harmónikus zöldjében, lágy vonású
lankáin, sejtelmesen elmosódott és mélyen érett színei között, hogy még ha nem tudnám is, mi
célt szolgál, érteném, mit jelent: a halált. A halált, amely ott magasodik a természet és az Úr
nyája fölött, a halál, amely hatalmasabb mindennél és mindenkinél, a halált, amelynek
égbetörő keresztje talán a csúcsához, a mennybe, talán a tövéhez, a pokolba juttat,
a halált, amely a világ egyetlen hatalmas istene.
  Közeledek felé. Lassan, iszonyú lassan. Ahogy ballagok fel szépen komótosan a domboldalon,
 egyre közelebb jutoka kereszthez. Egyre közeleg a csúcs: a halál. És túl rajta a menny, vagy
a pokol, vagy egyik sem.
  Közelebb érek a villanypóznához. Valami lóg rajta. Valami elrongyolódott, kiégett húscafat.
Talán egy gólya akadt a vezetékbe, szétégette az áram és most ott lóg a halál örök 
és fenyegető emlékművén.

  Nem. Ahogy közelebb érek, jobban látom már. Úgy néz ki, egy ember az. 
  Véres és maszatos kezekkel, lábakkal, töviskoszorúval, ágyékkötőben, lógó majjal.
  Hallottam legendákat valami koróneiai Kalüpposzról, aki megfeszíttetett, s harmadnapon 
  feltámadott: hallottam valami délioni Laimenéről, aki mesterét és hites urát elárulta,
  hallottam történeteket valami Thébairól, Boiótiáról, Hellaszról... ía világ nem lett jobb
  azóta sem, de az ember töretlenül hisz a megváltóban: hiszi, hogy eljön még az ő országa...

    Ezt az utolsó részt még át kéne írni. Mi lenne, ha mondjuk kederülne, hogy
   Laimené a daimón, és azzal válik valóra a jóslat, hogy Kalüpposz hal meg helyette?
   Vagy mondjuk Laimenét elfogják és keresztre feszítik, esetleg meg sem születik Kalüpposz...
   Vagy... Á, mindegy: már túl fáradt vagyok. Még az isteneknek is jár egy kis pihenő.

   Majd holnap eldöntöm.